Nyolc éves korom óta öltözöm. Voltak szünetek, de alapvetően végigkíséri az életemet. De pasizásra nem gondoltam, sőt huszonévesen visszautasítottam, ha kikezdett velem valaki. Volt olyan. Nem voltam meleg. Azt viszont nem tudtam megmondani nagyon sokáig, hogy mi vagyok. 
Aztán családom lett. Kerek, boldog, egész. És jó is ez így. 
De ez nem múlt el. A feleségemnek is elmondtam. Majd egyre inkább úgy éreztem, hogy ez vagyok én. Eljött az az idő, amikor igényem lett átalakulni, és megmutatkozni is. 
Először csak levelezni kezdtem nőként pasikkal, nagyon jó érzés volt, hogy nőnek hisznek, igen jó volt tapasztalni az udvarlásukat (és rossz a lelkiismeretfurdalás, hogy ők át vannak verve. Egy idő után meg is mondtam nekik, de lehet, hogy az még rosszabb, még tán megalázó is). Én viszont egy lépéssel közelebb voltam a nőségemhez. 
Aztán még közelebb akartam kerülni, és emberek közé vágytam, hogy fizikailag is nő lehessek. Tanulgattam sminkelni, válogattam a megfelelő ruhákat. Voltam már gyerekkoromban az utcán lányként, de az más volt, mint így. Újabb lépés nőlétemnek. Férfiak szemének kereszttüzében lehet érezni, mit jelent nőnek lenni. És persze ezt is lehetett fokozni, amikor pl. egy-két egész napot így tölthetek, nem csak lopott órákat.
De azt hiszem mondanom sem kell, hogy a vágy már erős volt arra, hogy még tovább lépjek. Tudtam, hogy igazán nő csak akkor lehetek, ha egy férfi érintése adja a keretet. Keresni kezdtem a lehetőséget, és lassan találtam is. Volt aztán pár férfi, aki megadta nekem, hogy átélhessem a nőiség fizikai síkjait. 
Nos itt tartok most. Azt gondoltam, hogy így már elég…

Hát szóval azt már tudom, hogy nem elég. A vágynak semmi sem. Mindig itt szorít. Még tovább. Még tovább!
Jó lenne a hétköznapokban is így maradni. Azt hiszem, hogy ha ez 20 évesen így elém jött volna, akkor léptem volna, és most tudnám, mi vagyok. De akkor nem jött. Akkor ez még nem volt ilyen látható, a megítélése sem volt olyan mint most. Nem negatív, vagy pozitív hanem egyszerűen nem volt. Egyszerűen nyilvánvaló volt, hogy az van ami, és ez nem alternatíva. Nem beszéltek róla, szülők sem tudták mi ez…

Most már ez elment. Nem fogok már ennyi évvel, családdal, kapcsolatokkal, munkával a hátam mögött újrakezdeni. Mert az nem kérdés, hogy teljes újrakezdéssel lehet csak. Túl sok ez már egy coming outhoz.
Úgyhogy megmarad vágynak. Nincs bajom ezzel, értem én, hogy ezt az áldozatot nekem kellene meghozni, de nem tehetem. Talán ha csak magamért lennék felelős, képes lennék rá, talán akkor sem. Így viszont biztosan nem. Azért is, mert felelős vagyok, nem csak magamért, és ezt komolyan gondolom. Meg boldog is benne - ezzel a felemmel. Meg azért is, mert minél több idő ment el, annál nagyobb áldozatot jelentett. Ha beszélhetnék a 30 évvel ezelőtti önmagammal, valószínűleg rábeszélném, de a mai magamat már nem tudnám. Annyit tudok még elképzelni, hogy ha lehetne rendszeresen annyi szabadságom, és egy állandó férfi hozzá, hogy néha… pár napra így maradhatnék.

Csak gondoltam leírom azoknak, akik épp gondolkodnak, és még tehetik. Rakhatnak ebből valamelyik serpenyőbe.