PayU vásárlói tájékoztató






Naked

itt vagy: Eropolis > Belváros > Blog > nagyhusi


Írd meg az életed, írd meg a mai napod! Volt ma szex? Jó volt? Mi volt a jó benne és mi hiányzott? Mi húzott fel a legjobban ma? S minek örültél? Mi volt a legérdekesebb ma Eropolisban? Hát a külvilágban mi történt? Inkább a főnököddel vagy inkább a szomszédoddal feküdnél le? Vagy egyikkel sem?
Ha te is szeretnél blogot, örömpolgárnak kell lenned!


nagyhusi blogja


Naked
Tapasztalatok, életpillanatok szigorúan őszintén...
Dinoszaurusz vagyok... hiszek a régi értékekben.
Itt is embereket keresek.
Naiva vagyok, de vállalom...


létezik
#164 (2014-11-25 20:33:32)

Exemmel beszélgettem...
Nagyon sokáig voltunk együtt és nagyon nős volt...
Annyit kell róla tudni, hogy fo...sa a szót.
Utánam ismerkedett meg mostani kedvesével. Puncikának hívja a nőt, de tőle még ez sem eget verő.
Hallgattam, ahogy mesélt. Kettejükről. Hogy hányszor akart már szakítani. És mégis maradt. Mert szereti és őrá vágyik...
Komolyan boldogság töltött el. Annyira örültem, hogy neki sikerült. Egy percig nem irigyeltem. Vagyis...talán egy percig igen...
Olyan érdekes volt, ahogy belefinomodott ebbe a kapcsolatba..és szereti ezt a nőt. 
Itt a példa, hogy sikerülhet. "Csak" akarni kell.
Tegnap egy barátom kérdezte tőlem, mit keresek én a világban? És itt, Eropolison?
Mondtam, csak egy férfit, aki olyannak fogad el, amilyen vagyok... Aki nem követel, csak szeret, nyitott tenyérrel.
Nincs könnyű természetem.
Igazi sündisznó tudok lenni.
Van oka. Van oka, hogy keményen visszavágok, ha úgy érzem, újra bántanak.
Ez persze nem mentség. De nem is akarok mentséget már.
Azt mondta a barátom, legyek önmagam...És találjam meg azt, aki ezt el tudja fogadni. Aki nem akar megváltoztatni.
Mondom, ilyen nem létezik...mindig próbálnak szabályozni..és ha nemet mondok, lapátra kerülök...
Lehetnék simulékonyabb. 
És egy darabig az is vagyok.
És nem adom fel, hogy valahol él egy férfi, aki elviseli a szabadságom és vadócságom.
Mert a hűségem adom...a szabadságom nem...
Nem kérek többet, mint amit adok...
Végezetül:
Képzeld, hogy egy szigeten élsz. Megszoktad, de tered zárt. Vágysz arra, hogy mást tapasztalj. Évek múlnak el, vágyad megvan, örömöd nem leled.
Ekkor megjelenik egy hajó. Kiköt, invitál, menj vele...s te elkezdesz gondolkodni...kifogásokat gyártani.
S a hajó elmegy, és soha többé nem jön vissza...

Barátom szerint létezik valahol az én emberem, csak még ő se tudja..
Szerintem nem létezik.
Fogadtunk.
Sose vágytam ennyire arra, hogy elveszítsek egy fogadást....

2 hozzászólás |

hibáztam
#163 (2014-11-23 20:22:04)

Van valami az asztrológiában.
Kos vagyok. Olyan igazi...
Nem tudom elfogadni, hogy fal van előttem...ha kell, akkor fejjel megyek neki. Ezért aztán sokszor betört már, de nem adom fel.
Szenvedélyes vagyok és tüzes. Mindenhol, mindenben...
Képes vagyok a világgal szembemenni, ha valamit igaznak és értékesnek érzek.
Életvidám vagyok...és optimista.
Hiszem, hogy az emberek jók.
És okosak is...
Anno én tiltakoztam valami ellen, ami nagy boldogságot hozott.
Most fordított a helyzet...én szeretnék valamit...
Ma beszélgettem egy baráttal. Feltett pár kérdést.
És meglepett.
Rájöttem, hibáztam. Már megint elfeledtem, hogy egy dolgot minimum két oldalról kell megnézni.
És ha erről nézem, akkor teljesen más minden, mint onnan...
Tanultam a hibáimból. 
Sokra nem megyek a fene nagy tapasztalattal... elcsesztem.
Sokáig nem tudtam bocsánatot kérni. Aztán megtanultam... 
Ma már tudom, hiába kérek, kérnek, a fájdalom nem válik semmissé...
Na meg van, akitől nem is lehet. Néha tőlem sem.
Mert dédelgetem a sérelmeimet.
Mire elengedem, akkor meg késő.
Na, szóval a nap tanulsága: kos természetem vonzóvá tesz, de ugyanakkor determinál is.
Lehetnék más. Kedvesebb és türelmesebb.
De aki szeret, szeressen a hibáimmal együtt. 
Ha szeretek, én sem teszem másképp.
Ami történt, megtörtént.
Mea culpa. Másé nem lehet...
De ahogy minden mást, ezt is vállalom.

2 hozzászólás |

műtét
#162 (2014-11-23 14:52:42)

Hajnalban elméláztam azon, mi merre tart az életemben.
Hajlamos voltam azt gondolni, minden összedőlt...de rá kellett jönnöm, azért hál'isten ez nem igaz.
A bál jó volt, különösebbet nem mondanék. A csajokkal kitáncoltuk magunkat, sikerült izomlázat összeszedni...
és talán volt 30 másodperc, amikor nem jutott eszembe Ő.
Itthon átgondoltam sok mindent. Nem találtam a helyem.
Hogy is mondjam? Mintha egy luk lenne a mellkasomban...ami néha kegyetlenül fáj...Ezért lekapcsolom az érzéseimet, de az a lény meg nem én vagyok.
Műtétet hajtottam végre. Durvát, kegyetlent.
Kitéptem a fájó részt...de nem számoltam azzal, hogy ez is fájni fog...
Talán nem ezt, nem így kellett volna...
Mindegy. 
Belefáradtam. 
Nagyon jól működő maszkjaim vannak.
Felveszem. Megvéd. Elkerülhetők a felesleges kérdések...
Az meg, hogy benn mi van, nem érdekel senkit...

No, kellően kisajnáltam magamat. 
Új hét kezdődik. Kiváló alkalom arra, hogy új fejezet kezdődjön...
Csak nekem van egy fura szokásom... a kedvenc fejezeteket újraolvasom...
Ezt kell most elfelejteni.
El kéne engednem őt.
De hogy magyarázzam meg ezt a hülye szívemnek, mikor az agyamnak sincsenek érvei?
Szeretem Őt.
Ez a helyzet.
Nem tudom nem szeretni.
Patthelyzet.

Egy barátom azt mondta, sírj, ha sírnod kell, üvölts, ha jól esik...
No, megyek üvölteni...

1 hozzászólás |

terápia
#161 (2014-11-22 14:49:38)

Rájöttem valamire. Megint és újra.
Teljesen rosszul vagyok összerakva.
Lelkiismeret-furdalásom van egy szó miatt, amiről azt hiszem, fájdalmat okoz, miközben más táncol a lelkemen....
Szenvedek olyan dolgokon, melyeken más kézlegyintéssel lép túl...
Én a türelmetlen kivárom, míg a másik megnyugszik és kibeszéli magát, míg aki rajtam segíthetne, vállat von...
Szeretek és szenvedek, míg a másik...
Tiszta hülye vagyok. 
Azt hiszem, van értelme bármit csinálni, miközben a többség a sült galambra vár....
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek- éppúgy, mint III. Richard...
Önző is tudnék lenni, utálatos és törtető is, kegyetlen meg pláne....
Wow- de szép sor ez...
Átolvasva azt kell mondanom, ez lehetetlen küldetés....Nem tudok más lenni, mint aki vagyok.
Álmodozó, emberekben, embereknek hívő, lelkizős duci vagyok.
Hiszem, hogy a világ jó.
Hiszem, az emberek változnak.
Hiszem, hogy tesznek a boldogságukért...
Hiszem, hogy szerethető vagyok...és lehetek boldog..

Most épp bálba készülök. 
Borsó, lencse szétválogatva. Tündér keresztanyám elküldte a ruhámat, üvegcipellőmet.
Tökhintóm lassan érkezik...
Ciki, hogy éjfélkor visszaváltozom Hamupopócskából Nagyhusivá...
Akkor fogok csak igazán mulatni...
Bevallom, hercegre nem számítok. Két okból sem: egyrészt, mert van a szívemben valaki, másrészt nem ezért megyek.
Táncolni fogok.
Féktelenül.
Mert erre van szükségem.
Kitombolom magam...

8 hozzászólás |

köszönöm
#160 (2014-11-21 16:18:44)

Le a kalappal Eropolis lakói előtt!
Köszönöm a sok-sok hozzászólást, a vigasztalást, a leveleket, sms-eket.
A napom nagy részében sajnáltam magam, aztán eszembe jutott, hogy lám-lám mégis találtam igaz embereket.
Én mindig a tetteknek hittem. Hisz a szó elszáll...
Itt és most a kettő egybefonódott.
Akik írtak, tettre váltották a szavakat...
Átgondoltam minden szót.
Én tudom, hogy a Kedvesemnek sem jó.
Sosem bántanám.Köszönöm, amit kaptam, és amit adtam, az szívből jött...
Nem vagyok jól. Természetesen igyekszem titkolni, de aki ismer, látja...
És nagyon nehéz a cinikus énem elnyomni.
Láttam ma szerelmeseket. Sok párt.
Szívem elszorult, hisz már egy év múlvára is volt programunk...
Agyam meg szemét módon azt mondogatta, ez is elmúlik.
Ekkor úgy döntöttem, keserűségem nem tehet bunkóvá...
Meghallgattam, hogy mi mennyire fáj, ki mit mondott...
Megöleltem embereket, és azt mondtam, amit gondoltam, mellékzönge nélkül...
Alapvetően optimista vagyok a naivitásom mellett.
És nem tudok fél szívvel csinálni semmit.
Szeretni és fájni is csak teljesen tudok.
De...
Ha még egyszer azt olvassátok, hogy a szerelem felé tartok, lőjetek fejbe.

!kep:http://www.eropolis.hu/imgs/USERGALL/BLOGIMG/3d0f24d20141121165555.jpg

11 hozzászólás |

nonszensz
#159 (2014-11-20 16:27:33)

És íme bekövetkezett...
Mindig  gyűlöltem azt, ha mások irányítottak, mások szervezték az életemet. Ilyenkor léptem.
És most újra megtörtént.
Nem a szerelem ért véget, csupán nem találkozunk többé.
Mert nem tudjuk megoldani. Mert messzire kerültünk egymástól.
Banális történet. Csak nekem fáj. És azon merengek, hogy vajon milyen pokoli bűnt követtem el az előző életemben...
Végre találok valakit, akit szeretek és aki szeret.
Akivel testileg és lelkileg is jó.
És elbúcsúzunk egymástól...
Nincs ezen mit szépíteni.
Még azt is jobban el tudnám fogadni, ha nem szeretne...vagy mást talált volna. Nem irigyelném tőle a boldogságot.
Ő fegyelmezetten viseli. Én belepusztulok....
Sajnálom, hogy a többségnek lett igaza. 
Tényleg nincs boldogság.
Nincs happy end.
Semmi sincs. 
Illetve egy dolog van: vége.
Úgy van vége, hogy szerelmesek vagyunk.
Nonszensz.

Nem nagy dolog, bárkivel megtörténhet.
Az élet megy tovább.
Csak meg tudnám érteni...
Csak el tudnám fogadni...
Csak ne fájna annyira a mellkasom...

42 hozzászólás |

ha..
#158 (2014-11-19 00:32:09)

Ha megtehetnéd, amit igazán szeretnél, megtennéd?
Ha lehetőséget kapnál rá, hogy helyrehozz egy hibát, kijavítanád?
Ha megfoghatnál egy kezet, melyet anno elengedtél, megmarkolnád?
Ha őszinteséggel oldhatnál egy hazugságot, kimondanád?
Ha visszavonhatnád a sértést, megtennéd?

Milyen kár, hogy nincsenek második lehetőségek az életünkben!
Ha csak vágyakozunk, elmegy mellettünk a saját életünk. Én megtenném, amit szeretnék, szemrebbenés nélkül. Nem a carpe diem miatt...hanem azért, mert az életem az enyém és ha már azt sem teszem, amit szeretnék, akkor minek ez az egész...
Ha javíthatnék egy hibát? Talán megtenném...másokért... Ha a hibám hozzájárult ahhoz, amilyenné váltam, nem javítanám. Kellenek a fájdalmak, hogy fejlődjünk...
Igen, van olyan kéz, amit megfognék...és sajnálom, hogy anno elengedtem...
Hm..az őszinteség. Nagy kedvencem... Mindenki szereti.
Vagy inkább rettegi. Valljuk be, nehéz szembenézni az őszinteséggel. Más dolog a magunk igazsága és más másé...
Amikor cseten közlik, ők szeretik, mindenkit óva intek..ne siessük el...
Az őszinteség fáj. Az őszinteség jó. Mindkettő igaz.
Ha sértést visszavonhatnék? Valószínűleg megtenném.
Nem szeretek sértegetni másokat. A szókimondásommal mégis megteszem... Nehéz ez, de én szeretem a kihívásokat.

Ha most megtehetném, amit szeretnék, akkor egy talpig férfi mellett lennék, hallgatnám, ahogy mesél, kicsit kötözködnék, aztán nevetnék, csókolóznék és aztán szeretkeznék vele.
Majd összebújnánk és álomba ringatnánk egymást.
Ez tetszik.Ezt fogom tenni. 
Hamarosan.

Ha te megtehetnéd, amit szeretnél, mit tennél? 

4 hozzászólás |

szexoldal
#157 (2014-11-18 17:17:05)

Csodavárosban élünk. Egyre inkább Dorothynak érzem magam.
És Kansas tényleg túl messze van.
Varázsvilágunk neve az erotikát idézi. Itt minden az erotikáról, a test mámoráról szól.
Sosem tudtam csak a testem táplálni. Nekem kell az, hogy a lelkem, a személyiségem is elfogadja, szeresse a másik...
De...megkaptam már:
Ez egy szexpartnerkereső. Itt csak a szex számít.
Ha ezt így el is fogadom, és nem vitázom vele (mert nem értek egyet- vagy már csak egyet nem értek?)
akkor is feltűnik egy s más....
Természetes a büszkeség, ha történik egy hódítás...
Én is elmondom sokszor, van Szerelmem.
De..
Ha ez egy szexpartnerkereső, akkor miért az a legnagyobb sikerélmény, hogy megdugtam valakit/megdugtak engem?
Nem ez a természetes?
Miért van annyi el-és megkeseredett ember?
Itt, ahol mindig a szex napja van?
Miért írják a lakók, megszokták a kamut, a csalást, a becsapást?
Miért van az, hogy sokszor már a másik kérdését sem hiszik el?

Én naiva vagyok. Elmondtam. Tudjátok.
Bízom a másikban, elhiszem, ő is ugyanolyan őszinte,mint én. 
Elhiszem, hogy megérti, amit mondok, és nem akar bántani, hisz nem is ismer.
Ilyen bolondos vagyok én.
De..Biztonságban vagyok.
Az indiánok is tisztelték a hibbantakat...

1 hozzászólás |

pillanat
#156 (2014-11-17 19:22:57)

Hányszor hangzott már el az a mondat: Csak egy pillanat! vagy  Most nem érek rá! vagy Majd máskor!
Hány elszalasztott pillanat!
Olyan, ami sosem tér vissza….
Egy meg nem fogott kéz, egy dacból megtagadott csók, egy félreértés miatti sérelem közönye, egy hisztinek hitt gondolat meg nem hallgatása.
Olyan pillanat, mely sosem teljesíti be önmagát.
Hiányát nem érezzük, hisz nem tudjuk, mit engedtünk el. Legyintünk, ha eszünkbe jut. Ha eszünkbe jut egyáltalán.  Hiszen, nekünk nem fontos.
Fordított esetben fáj a közöny….Hisz életem  fontos eseményét, pillanatát osztanám meg…
Barátom pedig csak legyint…Majd máskor… Ráérünk még…
És mi van, ha nem ér rá?
Mi van, ha most aktuális? Mert holnap már mindegy lesz…
Mi van, ha a fájdalom az odafigyeléssel enyhíthető?
Mi van, ha nincs holnap?
Hiszem, hogy mindennek megvan az ideje. Igaz, észre kell venni azt a jelet, azt a pillanatot.
Átlépni az önzőség határát…és néha átlépnünk önmagunkon…a másikért.
Életem sem más, mint pillanatok sora. Töltögetem tartalommal és hiszem, egyetlen pillanat sem felesleges…
Amíg azt hisszük, van időnk, nagyvonalúan bánunk vele. Amikor fogyni kezd, kapkodunk és emlékezünk. Kutatjuk, mit, miért tettünk, felidézzük az elszalasztott pillanatokat.
Bakancslistát készítünk, és talán társat is keresünk hozzá. 
És csak reméljük, nem mondja: Majd máskor… vagy Nem érek rá…
Becsülöm a pillanatot. Mindegyiket. 
Függetlenül attól, hogy  mivel telik meg. 
S nem szeretem elszalasztani. 
Nincs rohanás, nincs mentségkeresés.
A pillanat van. Mert az az enyém.
És mindegyik szép, hisz az életről szól. Még az az utolsó is. 
Pontot tesz a végére.

4 hozzászólás |

fair play
#155 (2014-11-16 18:47:47)

Szeretem a játékot. 
Szívesen játszom bárhol, bármikor, de nem bárkivel és nem bármit.
Sosem játszanék tisztességtelenül, sosem játszanék érzésekkel, nem tépnék fel sebeket...
A játék szent. Csak tiszta karakterekkel lehet sárkányok, gonoszok ellen küzdeni.
Szeretek rosszcsontkodni. Időnként kitolni a határokat, megkerülni szabályokat.
Ez nem a nyerésről vagy vesztésről szól. Ez a folyamat a játék maga.
Mondhatjuk azt, hogy az egész élet egy nagy társasjáték, ahol folyamatos változás van. Játékosok jönnek, mennek, kerülnek más asztalhoz... Vetélkednek, egymásnak feszülnek, erősítik egymást. Van, hogy valaki egyedül kezd, mások csapatban indulnak...
A feladatot az idő formálja, beleszól olykor a sors... máskor a véletlen. 
Olykor meglepődünk, kit sodor mellénk az élet.
A játék arról szól, hogy végig kell játszani, de nem mások rovására. Sőt, aki csal, nem lehet győztes sose.
Nehéz tisztán játszani. Nagyon nehéz. Főleg úgy, hogy időnként megakasztják az embert. Csak azért, mert ő előrébb jár... Pedig a pálya nem is ugyanaz... 
Sok mindent megéltem már. Részsikert és vereséget is.
Engedtem magam elé mást, mert neki az volt a fontos.
Győztek le egy pályán, mert másnak segítettem...
De fogtam már meg felém nyújtott kezet...
Sokak szerint óvatlan vagyok. Túlságosan megmutatom magam, és ezáltal sebezhetővé válok.
Nos, én úgy hiszem, hogy ha valaki kihasználja gyengeségemet, az tegye. Tettei őt minősítik. Győzzön le, ha ez neki verseny. 
Én nem versenyzem. Senkivel. Nem buktatom el, nem húzom vissza.
Én csak játszom. 
És figyelek.
Látom, ki honnan indult és mire képes a győzelemért.
Pedig nincs győzelem. 
A játék végén kérlelhetetlenül szembe kell nézni önmagunkkal. Ott már nem lesz hazugság, csalás...hisz legalább magának ne hazudjon az ember.
Én ezért is játszom tisztán.
És cserébe csak ugyanazt várom el, amit adok. 
Ez a tiszta dolog.
Úgy hívják, fair play.  

8 hozzászólás |

helyzet
#154 (2014-11-16 12:18:37)

Ideje megnézni, mi is történt az elmúlt időszakban.
A súlyváltozásomat nem írnám le, mint Bridget Jones, bár van kettőnk közt hasonlóság. Én is kimondom azt és úgy, ami és ahogy a számra jön... Az a fránya őszinteség, amit mindenki annyira szeret, amíg nem szembesül vele....
Ezen az oldalon történt sok minden. Sok negatívum mellett, pozitív is. Megismerkedtem több kedves nővel, akiket barátomnak tekintek. Ez az én életemben ritka, hisz a nőkkel valahogy sosem értettem szót annyira, mint a férfiakkal. Most megtört a jég. Velük élem át életük eseményeit, és nagyon jó beszélgetni velük. 
Természetesen férfibarátaim is vannak, amíg a barátaim akarnak lenni. :)
A negatívumokról most nem beszélnék, mert leírtam már többször, mit gondolok a cset veszélyeiről. Ebben a közösségben jól érzem magam, és meglátom a szépet, a jót a sok rossz mögött.
Kinn az életben is vegyes a kép. Némi negatívum az, hogy kicsit elhanyagoltam a testem (nem úgy :P), de most már minden jó irányban alakul.
Sok munkám van, de ez nem baj, hiszen imádom csinálni.
Régi-új barátok vesznek körül, meglátogatott az unokahúgom, és van Édes Kedvesem. 
Lelkem kisimult, és bár vannak rossz hírek, rossz események, tudom, hogy egy mosoly, egy szempár, egy hang mindig velem van. 
Fura, eddig mindig úgy hittem, hogy egyedül vagyok a világban...Partner mellett is tudtam egyedül lenni...
Most úgy érzem, valaki mindig mellettem van. Sose hittem volna, hogy lehet valakit ennyire érezni mentálisan is.... A létét és a hiányát is....
Szóval a helyzet az,hogy jól vagyok. 
Élek, dolgozom, gondolkodom, gondolnak rám, szeretek, szeretnek, beszélgetek, sírok, nevetek, morgok, dicsérek (ritkán), gyerekeket nevelek, kimondom, amit gondolok...szóval...nagyon jól vagyok.

2 hozzászólás |

hiány
#153 (2014-11-14 18:00:37)

Olyan sok jelentése van: költségvetési, vas-, élelmiszer-, szeretethiány....
Szerencsés vagyok, mert vashiányom van, de szeretethiányom nincs. Szeretve vagyok. 
Elmerengtem kissé....
Egy hiány van: a Kedvesem hiányzik. Egyre jobban...
Egyre pajkosabbak az álmaim. 
A tűz, amit gyújtott, neki és miatta ég....
Nem olthatja más.
Csak Ő.
És a test hiánya csak az egyik. Nem csupán az van jelen, hogy vágyom az érintését, a szeretkezést, az együtt alvást vele....
Hiányzik a nevetés, az évődés, a beszélgetés.
Természetesen beszélünk minden nap, de ez meg sem közelíti azt az intenzitást, amit a személyes jelenlét ad...
Hiányom van....
És szeretek. És vágyakozom. És várok...
Mert Őrá érdemes.
Zizzennek a hormonok.
Azt veszem észre, hogy szívdobogásom gyorsul, testem erősen reagál a hangjára....
Sose vágytam arra, hogy gyorsabban teljen az idő...
Csak most.
Meg ha külön vagyunk...
De ott viszont megállítanám, ahol együtt vagyunk..
Hm, fura népség vagyok...
Ilyen vagyok.
Zizegős, bolondos, szókimondó.
És néha türelmetlen..
Na jó, mindig.
De most kivárom.

3 hozzászólás |

gerinc
#152 (2014-11-12 18:12:28)

Szeretem az egyenességet. Kínosan ügyelek arra, ne fojtsam magamba, amit és ahogy gondolok.
A gerinc az egyik legfontosabb szervem. Büszke vagyok arra, hogy van nekem....
Sok minden történt velem életemben, de a gerincem nem roppant meg.
Belefáradtam a mellébeszélésbe...
Ha baj van, ha öröm, mondják ki...A szót értem. A sumáksággal, hallgatással nem tudok és nem akarok mit kezdeni.
A körülöttem lévők, családtagok, barátok, a kedvesem egyenes ember.
Ezért is lehetnek mellettem...
Megszokták, hogy kimondom, amit gondolok. Mert ez a tiszta.
Sosem szerettem a gerinctelenséget. A másik mögötti összesúgást. A szemébe a kedveskedést....
Nem kell mindenkit szeretni. De mert nem szeretem, nem fogok gonoszkodni vele...
Valahogy megérzik az emberek ezt... Elég beszédes az arcom, a testtartásom, s valahogy írásban is megérzik, ki szimpatikus, ki nem...
Ha nem az, nem foglalkozom vele és pont.
Ma kollégák kezdtek ki egy szintén kollégát. Hogy így, hogy úgy.... Mi értelme ennek? Nem mindegy, mit csinál a másik?És hogy mit csinál szabadidejében? 
Aztán szívemnek kedves emberbe álltak bele páran... Hogy hogy képzel ezt vagy azt...Miért ne képzelhetne bármit?
Én úgy hiszem. hogy életemhez annak van köze, akinek jogot adok rá...
A többség viszont nem így gondolkodik...pedig, ha saját háza körül sepregetne, kevesebb lenne a vita.
Nem foglalkozom mással, csak ami rám tartozik.
És itt a kedvenc verseim egyike...

Romhányi József: Lepketánc

Mikor a hernyóból lepke lett,
kérkedve repkedett,
hogy fényben keringve mind tovább
csillogtassa hímporát.

A derék kutyának
képére mégis kiült az utálat.
- Villogj csak fent, te szép féreg;
nem lesz nagyobb az értéked!

Hernyó maradsz, bár fent keringsz.
Nem a szárny szab itt mértéket,
hanem a gerinc.

10 hozzászólás |

láttál?
#151 (2014-11-10 23:18:23)

Láttál letaposott virágokat?
Láttál legyilkolt állatokat?
Láttál széttört álmokat?
Láttál már kisgyermeket kéregetni?
Láttad a szemében a kiszolgáltatottságot?
Láttál haldoklót?
Láttad a szemében a félelmet és reményt, vége lesz?
Láttál anyát gyermekéért aggódni?
Láttál elhagyott szerelmest?
Láttad a könnyeket?
Láttad a kutató kezét, mely a levegőt markolja?
Láttál robbanásban szétszaggatott emberi csonkokat?
Láttál az elesettbe belerúgót?
Láttad a vesztes szemét, mikor ezredmásodperccel marad le?

Ha ezeket láttad, láttad az élet árnyoldalát.
Ezek azok, melyek elkerülhetetlenek a mai embertelen világban, melyet mi teszünk embertelenné s lassan élhetetlenné....

És akkor a másik oldal:
Láttad a számon megjelenő mosolyt, amikor megpillantottalak?
Láttad a szememben önmagad?
Láttad, ahogy kivilágosodik a szemem csak attól, hogy boldog vagyok veled?
Láttad az arcomat, mikor belém hatolsz?
Láttad, mikor átadtam magam neked és egyesültünk a vágyban?
Érezted a kezem az arcodon?
Érezted a csókomat, annak követelését, majd puhaságát?
Érezted az örömet, amikor vártál rám?
Hallottad a nevetésem?
Hallottad, ahogy a neved mondom?
Átélted a teljességet az együttléteinkben?
Voltál boldog testben és lélekben velem?

Ha ezeket láttad és megélted, gazdagabb vagy, mint sok más ember.
Szeretnek téged, és te is szerethetsz.
A mérleg mindkét serpenyőjébe pakolható sok minden.
Kérdés az, mi számít.
Én szeretem az életet. Szeretem, hogy szerelmes vagyok.
Enélkül nem is menne...a sok rosszat csak akkor élhetem túl, ha van valami értékes és gyönyörű....

4 hozzászólás |

konyhában a helye
#150 (2014-11-09 18:37:55)

Beszélgettem egy társasággal. Előkerült a férfi-női szerep. 
Ekkor hangzott el a bűvös mondat: A nőnek a konyhában a helye.
Majd:
"Ha a nő bejön a szobába, túl hosszú a lánc"
Mondanom se kell, parázs vita alakult ki. Röpködtek a "te hülye vagy" meg a b*d meg típusú érvnek semmiképp nem nevezhető szavak, mondatok.
Hallgattam. Figyeltem.
Aztán jött a kérdés, én mit gondolok róla.
Elmondtam. Látszott, hogy nem döntöttem el a vitát, de nem is ez volt a célom.
Ismerem a történelmet, tudom, hogy alakult a matriarchátus patriarchális társadalommá.
Azt is tudom, ha Cleopatra, Nagy Katalin, Marie Curie, Diana hercegnő, Teréz anya a konyhában marad, sok minden másképp történt volna. 
Elvált nőként egyedül nevelek két kamaszt. Ellennék én a konyhában, de akkor ki dolgozna? Ki tartana el minket?
A házasságomban is és minden kapcsolatomban elfogadtam, a férfi vezet...de a döntéseket együtt hoztuk. Amíg a másik tisztelete és a bizalom jelen volt, nem volt gond.
Akkor lázadtam vagy váltam el, amikor meg akarták mondani, hogyan éljek, kivel barátkozzak, kivel ne. 
Nem hiszem, hogy vetélkednünk kéne. Csupán élnünk együtt, egymással.
Ma már nincsenek leosztott szerepek. Mindenki azt teszi, amit az élet ad neki...
Ha élni akarok, és felnevelni a fiaimat, akkor mindent meg kell csinálnom. Nem esik le a gyűrű az ujjamról, ha ki kell cserélnem egy villanykörtét, le kell festenem az ajtót, tokot. Nem szívesen vágok fát, mert sose sikerül eltalálni, nem viszem fel a zongorát a negyedikre, mert nem vagyok izommanó, és jobb, ha nem vezetek kamiont, buszt, villamost....meg egyáltalán semmit sem.
Azt gondolom, nem vitázni kell. Ha már szerep, akkor az legyen egyszerű...A nő legyen nő, a férfi pedig férfi. Mindkettő tegye azt, amihez ért. Pluszban pedig, amit tud. Nem kell többet tennie, de ne s szóljon bele más, hogy ezt vagy azt nem illik....

No, vége a beszélőnek...
Megyek a konyhába: gyümölcsízes gulyáslevest és lekváros lecsót készítek.
Mert ehhez értek.
És mert ott a helyem.
:D :D :D

6 hozzászólás |

életrevalók
#149 (2014-11-09 04:53:08)

Nagy kedvencem ez a 2011-es francia film. Eredeti címe Érinthetetlenek...magyarra mégis másképp fordították.
Nem mesélem el a sztorit, mert ezt a filmet látni kell.
Érzésmorzsákat írok...
Két, teljesen különböző világban élő ember találkozik.
Normál körülmények között sosem találkoztak volna. És mégis, a sors szeszélye folytán az úriember és a szókimondó, olykor sértően őszinte férfi élete összefonódik.
Könnyes szemmel tudok mosolyogni azon, mennyire más nézőpontok vannak. Azon, hogy az igazi emberség nem bújik a szánalom mögé.
Mosolyogva nézem, hogy az addig zárt világ hogyan nyílik ki csak azért, mert valaki felrúgja a szabályokat.
Az élet csodaszép, teljesen mindegy, mit látok belőle, egy festményt vagy a tengert.
Talán a halál megszünteti a fájdalmat, de igazán ember az, aki az életre is igent mond.
Amikor úgy érzem, túl komolyan veszem magam, mindig megnézem ezt a filmet.
Hajlamos vagyok azt hinni, hogy párhuzam vonható a két világ (film + saját ) közt.
Nem vagyok híve a hazudozásnak, kegyetlenül őszinte tudok lenni.
Sokszor mondok ki szavakat anélkül, hogy azon méláznék, kit sértek.

Szeretek színt vinni a szürkeségbe. És ehhez, ha az kell hozzá, váratlan szituációt teremtek.
Szeretem hinni, hogy életrevaló vagyok...

Nincs hozzászólás. |

sértés
#148 (2014-11-08 02:51:50)

Beszélgettem fiatalokkal, és megkérdeztem tőlük, hogy oldanak meg egy konfliktust. Könnyedén felelték: lefejelik, leütik a másikat.
Mire azzal érveltem, hogy ezzel nem oldanak meg semmit, azt mondták, de legalább nem gyávák.
Nem értem az agressziót. Sem fizikálisan, sem verbálisan.
Azt hiszem, se emberré, se bátorrá, se semmivé nem tesz.
A másik a sértegetés. Itt most nagyon sokszor futok bele....
Nem csupán a sértés az érdekes, hanem az arra adott válasz is...
Pl.: Közli, dagadt vagyok.
Ezen én nem fogok megsértődni. Tényt közölt. Ha neki ez kéjt hoz, mondogassa....
Azt nem értem, miért kell ugrani a sértésre. Aki beszólogat, figyelmet akar. És ha megkapja, akkor boldog. Én azért nem akarok mindenkit boldoggá tenni...
Bevallom, Eropolis lakói közül sokan a barátaim...
Ők valószínűleg nem bántanának szándékosan.
Viszont egy vadidegennek nulla az esélye arra, hogy akárcsak megkarcoljon.
Szerintem a sértéshez, bántáshoz ismeretség kell. 
Egy nicknév mögé bújt arctalan valaki sosem bánthat meg.
Egyszerűen nem. Hogy miért?
Nem azért, mert nem érdekel ő vagy a véleménye.
Bár ez is igaz.
Azért nem, mert nem ismer. Mert nincs köze hozzám.
Ezért nem reagálok sértésekre.
Minek? Aki megteszi, magáról állít ki szegénységi bizonyítványt.
Chaten trágárkodni, beszólogatni inkább vicces, mint válaszra méltó...
Ha valaki frusztrált...csalódott...kötözködne...szedegessen hangyát. 
Addig se beszél..

5 hozzászólás |

agymenés
#147 (2014-11-06 18:17:29)

A kép, amit csatoltam egyszerre vicces és elgondolkodtató. És megtettem, hogy elméláztam rajta...
Mit is jelent jónak lenni? Mihez képest lehetek jó?
Ki szabja meg azt, hol húzódik a határ jó és rossz között?
S aki megszokta a rosszat, tudja-e értékelni a jót?
De nézzük csak:
Miben lehetek jó? Lélekben? Agyban? Ágyban?
No nézzük.
Lelkem létezik, nem a régi fitt, de időnként felragyog, ha hasonlót talál. Nem tudom, jó-e, de elég szilárdan szeret, tisztel és becsül...
Agyam van, mi több használom is. Ennek köszönhetően nem kellenek mindig szavak, hogy értsem, mi mit jelent. Hogy jó-e ez? Nem mindig. 
Ágyban? Megkaptam már, hogy jó szerető vagyok. Sőt, hogy nehéz elfeledni a velem töltött időt. Mi több, hogy Mercedes után nehéz Trabantba szállni.
Sose vágytam Mercedes lenni. Én "csak" élvezem a szexualitást, hisz azzal szeretkezem, akit szeretek. És addig teszem, míg szeretem...
Nem akarok több lenni senkinél. Ismerem a határaimat és korlátaimat. Mindenki olyan, amilyen...

Lehet, hogy nem vagyok jó. Viszont nem hazudok, nem kerülöm a konfliktust, nem menekülök a másik elől, hátha rájön, mi a helyzet...
Lehet, hogy nem vagyok jó. Viszont nem hallgatok, mikor mondandóm van. És minden szavamért vállalom a felelősséget. Magyarán, nem csinálok  s...get a számból. Csak akkor ígérek, ha betartom. És ha ígérem, betartom...
Lehet, hogy nem vagyok jó, de nagyon tudok szeretni. Nem volt mindig így, volt, mikor a büszkeségem  miatt értékes embereket veszítettem el....Mert ápoltam a sérelmet, elengedtem a jót.
Ma már ritkábban szeretek, de akkor nagyon. Párom, Kedvesem mindent megkap tőlem. Természetesen kell a visszajelzés... hogy hiányzom, hogy gondol rám, hogy NŐ vagyok.
Lehet, hogy nem vagyok jó, de nem is akarok az lenni. Ilyen vagyok...tökéletlenségemben egész... Nem akarok megfelelni senkinek. Cserébe nekem sincs elvárásom. Illetve van....a figyelmesség. 
Roppant egyszerű vagyok hát...ha érzem, kellek, szeretnek, kiforgatom a világot a sarkából.
Bár ezt megteszem másért is: elveimért, értékekért, egy elesett állatért, vagy bárkiért/bármiért, akiben/amiben hiszek.
Szeretem az embereket, de sose vágytam arra, hogy képükre formáljanak. 
Aki szeret, szeressen olyannak, amilyen vagyok.
Én sem teszek mást.
Minden az elfogadásról szól.
Tudok rosszlány lenni és bennem él Teréz anya is.
Anya vagyok, dolgozó, barát, ellenség,  testvér és szerető
S hogy kivé válok a másik számára?
Az rajta is múlik.
!kep:http://www.eropolis.hu/imgs/USERGALL/BLOGIMG/3d0f24d20141106181729.jpg

4 hozzászólás |

(meg)úsztam
#146 (2014-11-05 19:39:42)

Úszni voltam barátokkal. Találtunk egy csendes uszodát.
Annyira jó érzés volt úszni. Körülvett a víz, és én pár hossz után éreztem, nekem is vannak izmaim.
Amikor elfáradtam, lebegtem. Mindig is szerettem feküdni a vízen. A víz felerősítette a szívdobogásomat. 
Miközben lebegtem, sorra mosódott le rólam az elmúlt napok minden gondja, bánata. Ott békét kötöttem magammal. Minden rendbe jött. Boldog vagyok. Elmosolyodtam.
És újra úszni kezdtem. A sokadik hossz után megint előjött a betyáros énem.
Megmutattam a többieknek, hogy úszik a csiklóhal :D, a bálna, a rája, polip és döglött polip. 
Megmutattam, mennyire kiizmosodott a hátam az úszástól...
Közölték, elegük van belőlem, menjünk inni.
Mentünk. Ittam egy csipketeát, és nagyon büszke voltam magamra, mennyit sportoltam ma.
Ebből rendszer lesz.
Már csak azt nem tudom, hány kilométert úsztam le? :napersze:
( a többek szerint százasokban és méterekben számoljak...de ez lehetetlen....)

3 hozzászólás |

nehéz kérdés
#145 (2014-11-04 17:23:39)

Szeretem az etikát. 
Nekem tetsző kérdéseket taglal.
Vannak az úgynevezett nehéz kérdések.
Például, van egy lángoló ház. Öt ember van benn: egy kismama, egy öreg tudós, aki ismeri a rák ellenszerét, egy fiatal férfi, aki élsportoló, egy négygyermekes anyuka, és egy rokon. Kérdés: Egy embert lehet kimenteni. Kit hoznál ki?

A nehéz kérdésre nehéz a válasz is. És nincs jó megoldás. Vagyis minden megoldás jó, ami átmegy a lelkiismeret próbáján...
Anno egy tanárom azt mondta: Bárcsak megérné egyszer, hogy a rokonát benn hagyja...
Akkor nem értettem, miért mondja. Ma már kezdem érteni és megérteni...

Érdekes ez az etika. Nagyon nehéz dolgokat kérdez. És mérlegelni kell. S közben az ember önmagával vitatkozik. Egy biztos. A büszkeséget ki kell kapcsolni. Itt csak érzésekkel és értelemmel lát jól az ember. Én általában az érzelmeimmel döntök.
Nézzünk hát egy nehéz kérdést.
Van egy mentőcsónak, ami félig tele van. De rengetegen úszkálnak körülötte. Félő,ha többen belekapaszkodnak, felborul. Mit teszel?
a) leütöd, aki odaúszik
b) beengeded, de elsüllyedtek, meghaltok
c) helyet cserélsz valakivel és meghalsz
d) ????????????
Lehet gondolkodni...Én mondtam, hogy nehéz...

Látszólag könnyű. 
És akkor: A bátorság hiánya a gyávaság?

4 hozzászólás |

igazi
#144 (2014-11-03 20:17:16)

Rájöttem valamire.
Létezik igazi szerelem.
Valami olyan, ami nem múlik az idővel.
Egész életemben kerestem. Megtaláltam.
Amikor a hangját hallom, vagy csak megjelenik a neve a kijelzőn, elmosolyodom.
Van egy bizalomjáték nevű teszt.
Két ember kell hozzá. Az egyik dől, a másik elkapja...
Az emberek többsége inkább hátrább lép, de nem lép ki a biztonságos zónából. Kényelmesebb, biztosabb saját magában bízni.
És az élet igazol. Mindannyiunkat bántott már. Ki így, ki úgy reagál erre. 
Van, aki soha többé nem tud bízni.
Van, aki vakmerően dől.
Van, aki akkor is dől, ha tudja, nincs mögötte senki.

Én megbántottam egy csodálatos embert.
Pedig szeretem őt.
Nagyon szeretem.
Remélem, megbocsát majd.
Szeretnék dőlni.
Remélem, elkap.

3 hozzászólás |

bámulatos
#143 (2014-11-02 17:42:13)

Hihetetlen érzéshullámzás zajlik világunkban.
Kinn is, és itt, Lilaföldön is.
Szeretem, hogy érzek. Még akkor is, ha ez néha fáj.
Szeretem kimondani, amit érzek, de mutatni még inkább...
Sosem volt szükségem szavakra. Önmagukban semmit nem érnek....
A metakommunikáció, a tett más. Amikor látom azt, mennyire szeret vagy utál valaki.
Az tiszta sor.
A szó sebez, a tett gyógyít.
Bámulatos, hogy ez ennyire egyszerű.
Bámulatos.

2 hozzászólás |

zuhanás
#142 (2014-11-02 03:44:49)

Mindig is óvtak attól, hogy túl magasra szálljak, hisz onnan csak nagyot lehet esni.
Fiatalon féktelen voltam, magasról csapódtam a földbe. 
Rendszeres volt a zuhanok-port törlök. talpra állok.
Nem számított, hogy minden zuhanásnál sérülök. Nemcsak a testem....a lelkem is.
Amikor rájöttem, lélekdarabkáim fájnak, óvatosabb lettem.
Nem vittem bele többet, mint ami kellett. Nem akartam, hogy széthulljak teljesen.
Feláldoztam  valamit valamiért. 
Szerelmeim, amiket annak éreztem, nélkülözték az egészet...lelkem sosem volt benne teljesen....
Sajnos, ez sem védett meg a fájdalomtól.
Rájöttem, hogy mindent kapjak, mindent adnom kell.
És adtam....
Mindent. Gondolkodás nélkül.
És most ülök a romokon. Kezem üres.
Nem az a baj, hogy zuhantam. Megszoktam már....
Az a baj, hogy nincs semmim már....
Minden, ami biztos volt, széttört.
Én is.
Azt hiszem, ez hosszabb menet lesz.
És azt se tudom, kit rakok össze...
Ha össze akarom egyáltalán...

14 hozzászólás |

érintés
#141 (2014-11-01 15:18:10)

Ölelés- szavak nélküli szeretet.
Szeretek ölelkezni. Vágyom a másik közelségére. 
Az okosok szerint napi nyolc ölelés kell, hogy az ember kiegyensúlyozott legyen.
Mindig is „matatós” voltam. Szerettem érinteni másokat (nem csupán szexualitás céljából).
Az ölelésben benne van minden. Szinte az összes érzékszerv működik.
Befogadom a látványt, érzem az illatokat, tapintom a bőrét vagy épp ruhája anyagát, hallom légvételét. (Ha csókban folytatódik, az íze is enyém.  :) )
Az ölelés elfogadás.  Feloldódás a másikban.
Testi ember vagyok, de azért mindenkit nem engedek magamhoz. Ma már tudom, sokan félreértik nyíltságomat. Sok eset volt, amikor kínosan nevetgéltünk a félreértések miatt….
Barátaim elfogadják, sőt igénylik is a testi kontaktust. Megteremti a beszélgetésünk alapjait.
Szerelmemmel ölelkezni más… Azt nagyon szeretem. Szavak nélkül is mutatjuk, szeretjük egymást. Bár nem tudjuk megállni suttogások nélkül… És nem is állunk meg az ölelésnél… ;) 
Szeretem figyelni mások metakommunikációját. 
Szeretem, amikor a gesztus ráerősít a szavakra. Amikor az ölelés tényleg érzelmes, amikor a mosoly őszinte.
Nem értem viszont a másik végletet. Amikor ölelés közben nem a másik a fontos…. Amikor rutinná lesz a csók, az érintés… Amikor siet valaki, de azért ölel, mert kell.
Sose öleltem muszájból.
Nekem fontos az érintés. Szerintem árulkodik. Mindenről. Érzésekről, összetartozásról, életről.
És érteni, érezni is szeretem.
Feloldódni a pillanatban és időtlenné tenni a másik iránti érzéseimet. 
Ez nem a nemekről szól. Csak a szeretetről.
És szeretni jó.
Ahogy szeretve lenni is jó.
Megölelném a világot... 
de egy részét meg is szoktam....
Az élet ünneplése ez is. Addig kell ölelni, amíg lehet.
Ez ma különösen aktuális...

Nincs hozzászólás. |

emlékek
#140 (2014-10-31 16:06:19)

Érkezés és távozás…
Idegenek voltunk kezdetben. Teljesen idegenek.
Aztán találtunk egy közös felületet, ahol életpályáink keresztezték egymást.
Kezdetben csak néhány naponta beszéltünk. Majd telefonszámot cseréltünk.
Beszélgetéseink sűrűsödtek. Egyre több helyet kapott az életemben. Egyre több időt szántunk egymásra…
A találkozás felgyorsította az eseményeket.
Apró figyelmességek egyengették az utat, mire kimondtuk, szerelmesek vagyunk.
Minden tökéletesnek tűnt. Összeházasodtunk. Megszülettek a fiúk.
Nem tudom, mikor változott meg minden.
Elfogyott a figyelem. Mondta még, hogy szeret, de egyre ritkábban. Nem is a szó hiányzott, hanem a mögöttes tartalom… A tettek a szavak helyett.
Egyre inkább éreztem, nem vagyok boldog mellette, vele. 
Ritkultak a beszélgetések. Hiába volt jó a szex…csak a test lakott jól, a lélek éhezett.
Neki elég volt, hisz megkapta, amire vágyott.  Férfi volt, apa nem.
Mivel nem ezt szoktuk meg, hát elhatároztuk, nem folytatjuk tovább.
Elengedett, nem akarta gyerekeit sem.
Megszakítottam vele minden kapcsolatot.
Idegenné váltunk újra.
Aztán meghalt. A lakásban megtaláltam a neki írt leveleimet. Képeket a gyerekekről. Rólam.
Fura érzés volt.
Néha egy-egy emlékfoszlány felszínre tör ma is…de ez is ritka, s nem is jó annyira már…
Nehéz volt újra bízni valakiben.
Talán pont ezért vártam annyit….
Féltem attól, hogy újra megsebez az, akiben bízom, akit szeretek..
Kedvesem megérkezett. Ő mondta először, hogy az életem részévé szeretne válni.
Azzá vált…S hogy meddig lesz az? Nem tudom.
Szeretem. Figyelünk egymásra. Vigyázunk magunkra és egymásra is.
Napjaink boldogok. Amennyire ez a mókuskerék mellett lehetséges.
Rajtunk múlik minden.
Hiszem.
Élni kell. Most ez a fontos. 
Emlékeim pedig jó helyen vannak…

A férjem 34 évet élt. Ma virágot vittem neki. A temetőbe. Lelkem kavarog. De majd megnyugszik...

1 hozzászólás |

élet és halál
#139 (2014-10-30 18:05:42)

Kedvesemmel töltöttem két napot.
Megünnepeltük az életet és a halált.
Szeretem őt. Szeretem a beszélgetéseinket.
Zaklatott lélekkel érkeztem hozzá. Érezte ő is. Ölelésében elcsitultam. Nem görcsölt, nem erősködött, "csak" szeretett. Beszélgetett velem, figyelt rám. És én szép lassan higgadtam. Már nem a haragom hajtott, hanem befogadtam Őt... Szívembe és lelkembe is. Majd testembe is...
Csodálatos szeretkezni vele. Úgy szeret, ahogy nekem jó. Kényeztet, és nekem minden orgazmus után kivilágosodik a szemem. Vágyunk csak átmenetileg csillapul, csókjaink folytonosan újraélesztik...és onnantól nincs megállás...
Testem jólesően sajog. Megünnepeltük az életet.
Ma élet és halál összeért. Temetőbe mentünk, emlékezni a halottakra. Ilyenkor újraéled a múlt, élővé váltak a holtak. Felidéződtek pihenő emlékek. 
Ahogy mesélt, szereplőjévé váltam az eseményeknek. És szükségszerűen emlékezni kezdtem én is.
Sok halottam van, sokukra gyakran gondolok. Hiányukat mindenkor érzem.
Ma emlékeztem, újraélesztettem, újra átéltem..
És Édes Kedvesem is...
Aztán sétáltunk, helyrepakoltuk emlékeinket, és újra az életet ünnepeltük.
Jó volt vele. Jó vele.
Szerencsések vagyunk, hogy egymásra találtunk.
Nagyon szerencsések...

6 hozzászólás |

uff/off
#138 (2014-10-29 12:22:34)

Nem és nem tanulok. 
Eddig a szüleimre fogtam, de be kell látnom, én vagyok hülye.
Valami oknál fogva nem tudok szemét lenni senkivel.
Sőt, azzal is kedves vagyok, aki a lelkemben tapos.
Életem során annyiszor futottam bele öklökbe, hogy az hihetetlen. Hogy a naivitásom, vagy szuicid hajlamom vezetett-e idáig, nem tudom.Hiszem, mint Luke Skywalker, hogy az emberekben van jóság. Hogy ha én kedves vagyok, velem is azok lesznek. És mindig maga alá gyűr a rosszindulat, az irigység.
Talán azt még elfogadom, ha önérdekből teszi, mert kell az életben maradáshoz...
De hogy merő rosszindulatból, vagy szeszélyből történjen, na azt nem tudom, nem akarom elfogadni.
Ma hajnalban megtanultam a leckét.
Nem szabad kedvesnek lenni. Gyengévé tesz.
Csak az a fránya bőröm.... nehezen bújok ki belőle!
De sebaj... A bennem lakó Teréz anyát megölöm. Aztán lehetek olyan, mint ....
Basszus! Már miket írok itt elkeseredésemben...
Nem, nem leszek tapló. Nem bírok, képtelen vagyok rá...
Vagyok, aki vagyok...akinek meg nem tetszik, hát lelke rajta.
Kis híján oda jutottam, kilépek innen... Márpedig kevesen szeretik ennyire Erotikavárost, mint én.
Keserű tapasztalat volt.
Nem menekülök. Felveszem a kesztyűt.
Nagyhusi vagyok, 46 éves, talpig nő.
Öntörvényű, cinikus.
Az emberekkel, állatokkal, növényekkel kedves.
Más életforma nem érdekel.
Már ha élet ez egyáltalán....
Uff, én beszéltem.

Most pedig a Kedvesemhez megyek, akit szerelemmel szeretek, és miközben kisimul a lelkem, összegyűrjük a lepedőt....

8 hozzászólás |

béke
#137 (2014-10-27 17:34:24)

Csendes nap volt. Ültem a barátnőmmel a cukrászda teraszán.
Eszembe jutott, hogy mennyire utáltuk egymást. Aztán átmásztunk korlátainkon, időt szántunk egymásra.
Első beszélgetésünk szikéhez hasonlított. Vágtunk sebeket, de ezzel gyógyítottuk is. Megtapasztaltuk, mi mindent súgtak "jóakaróink" a másik fülébe.

Ma négy nap után ültünk le.
Arcunkat fürdettük a napfényben. 
Beszélgettünk mindenről és éreztem, ahogy lelkem kiszabadul, kinyújtózik.
Elmondtuk mindketten, milyen jó találkozni.
Teát ittunk, hallgattunk kicsit. 
Nem volt zavaró a csend. Sőt..még az is töltött.
Nehezen mozdultunk... Csukott szemhéjam mögül is érzékeltem, hogy csitul el az ő lelke is, simulnak ki idegszálai.
Jó pillanathalmaz volt.
És nem történt más...
Vagyis de.
Sütött a nap.

2 hozzászólás |

elmúlik
#136 (2014-10-26 15:40:11)

Van egy régi történet. 
Egy hercegnő az apjától kapott egy gyűrűt. Azt kérte, vésessen bele egy olyan szót, ami bajban vigaszt nyújt, boldogságban figyelmeztet, ne bízzuk el magunkat.
Az apa egyetlen szót vésetett a gyűrűbe: Elmúlik.

Ez a történet mindig elgondolkodtat. Törvényszerű a mulandóság? 
Igen. Halandóságunk mulandósággal társul.
Természetesen szembemehetünk az idővel. Próbálhatunk megmenteni értékeket, tárgyakat, emberi kapcsolatokat.
Én azt szoktam mondani, a kapcsolatok olyanok, mint a növények...
Ha ápoljuk, öntözzük, akkor él és virágzik. Ha elhanyagoljuk, szép csendben elsorvad...meghal.
Szeretem az embereket. Igyekszem ápolni a kapcsolataimat. Tudom azt is, hogy csak akkor működik, ha a másik is hasonlót akar, mint én.
Lelkesen építgetem kapcsolataimat.
Ha nincs visszajelzés, ha nem érzem, a másik is tesz érte, akkor elgondolkodom.
Szembenézek azzal, hogy mégsem közös az utunk.
Nehezen engedek el embereket, hosszú idő kell hozzá, hogy elfogadjam, nem sikerült.
Ilyenkor fájón, már-már önkínzón vetek számot, vonok le tanulságot.

Hm...ez a fránya ősz.
Merengővé tesz. Millió emlék tör felszínre. Fájó, sokáig elnyomott emlék. Némelyikkel nehéz szembenézni.
De most van hátterem hozzá. És egyszer ki kell takarítani. 
Ideje van mindennek. Ennek is.
Elővenni, megérteni, elengedni.
Hisz minden elmúlik.
Ez is.

2 hozzászólás |

egy újabb tégla a falban
#135 (2014-10-26 03:48:15)

Imádom a Pink Floydot, a zenéjüket és The Wall című alkotásukat.
Bár a történelmi apropó más, mai napig van tanulsága a filmnek.
Ma is zavaró az egyéniség, hisz azzal nehéz bánni.
A tucat, az átlag jobb...
Van, aki maszkot is ölt, hogy egyformává váljon. S a többség nem szól. Senki nem mondja, ne légy szürke, hisz van színed, egyéniség vagy.
Egyszerűbb így az irányítás, nincsenek problémák...ha nem vagy más, mint egy újabb tégla a falban....

A másik: Falakat építünk magunk köré, mert az majd megvéd. Talán igaz...de ugyanakkor el is zár. 
A falakon két típus jut át: aki szeret és megmássza értem, illetve aki a vesztem akarja...azt nem állítja meg senki.
Ezen az oldalon közösségépítés folyik. 
Papíron, a szabályok szerint. 
És mégis... Az egyéniség ugyan fontos, de nem mások rovására.
Azok, akik magukat többnek, jobbnak képzelik, nem közösséget, hanem falat építenek...nem körénk, hanem közénk...
És én nem akarok egy újabb tégla lenni.
Semmilyen falban.

Nincs hozzászólás. |

[1-30] [31-60] [61-90] [91-120] [121-150] [151-164]


A blog RSS feedje.