PayU vásárlói tájékoztató






Naked

itt vagy: Eropolis > Belváros > Blog > nagyhusi


Ha elfelejtetted a jelszavad...
Ha még nem vagy tag...

Írd meg az életed, írd meg a mai napod! Volt ma szex? Jó volt? Mi volt a jó benne és mi hiányzott? Mi húzott fel a legjobban ma? S minek örültél? Mi volt a legérdekesebb ma Eropolisban? Hát a külvilágban mi történt? Inkább a főnököddel vagy inkább a szomszédoddal feküdnél le? Vagy egyikkel sem?
Ha te is szeretnél blogot, örömpolgárnak kell lenned!


nagyhusi blogja


Naked
Tapasztalatok, életpillanatok szigorúan őszintén...
Dinoszaurusz vagyok... hiszek a régi értékekben.
Itt is embereket keresek.
Naiva vagyok, de vállalom...


ki kopog?
#190 (2014-12-21 00:20:20)

Karácsony közeledik. Az ünnepek kettős érzést keltenek bennem.
Tisztában vagyok a jelentőségükkel, de mégis...nem három nap szeretek, nem egy napig vagyok nő, és nem egy napig emlékszem a halottaimra...
A karácsony mindig is fontos volt nekem. Én ekkor összegzek, szortírozok. Szép emlékeimet elrakom a fiókba, a rosszakból levonom a tanulságot.
Ilyenkor majdnem mindenkit tudnék szeretni.  :D 
A szeretet érdekes érzés. Fontossá tesz valakit, akit addig nem láttál, nem ismertél. Egyszerre érdekelni kezd, mi van vele...s zavar, mikor nem tudsz róla semmit.
A szeretet azonban nem él örökké. Ha nem táplálják, csendesen elhal...
Ilyenkor karácsonykor elmerengek szeretteim körén. Gazdag vagyok. Életem tartalmas, sokszor vagyok úton, sok emberrel találkozom, ismerkedem. Hamar barátkozom, és szívem adom. Szeretem az embereket. Szeretem az életet. Szeretem, hogy szeretnek.
Elgondolkodtam, milyen lehet szeretet nélkül élni.
Nehezen tudom elképzelni, hisz lényemnek ez nem része. Sok mindent látunk, ha szeretünk, míg érzelmek nélkül a világ egy része zárva marad....
Az se jó, ha valaki képes szeretni, s talán szeret is, de képtelen kimondani, kimutatni...
Karácsony előtt számot vetek...
Világunkban oly kevés a pozitívum. 
Karácsony lesz...van..
Az ajtón kopog valaki. A szeretet az.
Engedjük be....

3 hozzászólás |

próba
#189 (2014-12-20 15:15:57)

Tegnap csajos délutánt- estét terveztünk.
Kimentünk a hegyekbe, bolondoztunk, lelkiztünk.
A szél erősen fújt, vacogósan beszélgettünk életről, munkahelyi sikerekről, konfliktusokról, szerelmekről, kalandokról.
Mindhárman éreztük, hogy olvad le rólunk minden teher, amit magunkra pakoltunk az elmúlt időszakban.
Hangosan nevettünk, vicces képeket csináltunk.
Isteni érzés volt. Három nő, három karakter, egy szeretet- a barátság.
Utána elmentünk vacsorázni. 
Találtunk egy gyönyörű éttermet, családias hangulattal, de nagy térrel...
Még szerencsénk is volt, egy asztal volt szabad.
Céges, vállalati bulikat tartottak épp.
A csajokkal elcsodálkoztunk, hisz a férfiak voltak többségben.
Hirtelen kivirágoztunk, mint a rózsa  :D 
Megnéztük a felhozatalt. Elmosolyodtam...
Olyanok voltunk, mint a vadászok, miközben erőteljesen zsákmánynak szerettünk volna tűnni....
Három vidám, mosolygós nő nem maradhatott láthatatlan.
Egyre sűrűbben kerültünk tekintetek kereszttüzébe.
A kisördög nem hagyott nyugodni. Tudni akartam, van-e még hatásom a férfiakra.
Volt...
;)

2 hozzászólás |

fegyelmezetten
#188 (2014-12-19 07:57:45)

Azt mondta nekem egyszer valaki, hogy ő mindig fegyelmezetten viseli, bármit is szab rá az élet.
Én erre nem vagyok képes. Érzelmeim vezetnek, melyek olykor felülírják értelmi kontrollomat.
Aztán rájöttem, ez csak érzelmek nélkül lehetséges. Aki nem érez, az képes elfogadni mindent. Aki kicsit is szeret, az tesz valamit. Aki akar valamit, cselekszik.
Minden más kifogás.
Ha valaki tétlenül szemléli a vele történő eseményeket, az nem bátor és nem fegyelmezett.
Az beletörődő. 
És ha beletörődik, minden addigi mondatát, cselekedetét megkérdőjelezi.
Én küzdő vagyok. Amíg értelme van…
Aztán, mikor rádöbbenek, nincs értelme, akkor elhallgatok. 
Vállamra veszem az életem és távozom. 
Fegyelmezetten.
Visszavonhatatlanul.

4 hozzászólás |

szívből mosolyogni
#187 (2014-12-18 17:15:42)

Mosoly. Annyi mindent elárul és tükröz.
Szeretek mosolyogni. Egy barátom azt mondta, sosem fogja elfelejteni a mosolyomat.
Pedig nincs benne semmi extra....az ajkaim kinyílnak, fogaim kivillannak, szemem szinte egy csíkká válik.
Alapvetően a mosoly a legrövidebb út két ember között.
Mosolyom nyugalmat áraszt vagy épp csábít...
A legszebb ajándékok egyike, amivel megajándékozhatjuk egymást.
A legnagyobb tragédiák egyike, mikor valakinek arcára fagy a mosoly s a fájdalom maszkká kövül.
Mosolyom mindenkié. Adom, míg adhatom, míg vannak fogadói.
Cseppenként adagolva meghittséget és harmóniát eredményez.
Számomra fontos a szívből fakadó mosoly...ami erőltetett, hiteltelenné tesz...
Szeretem benne, hogy ragadós. A másik mosolya örömmel tölt el engem. Mosolyra mosoly a válasz.
Szerencsés vagyok, hogy ismerek olyan embert, akinek a szeme is mosolyog...
Karácsony közeledtével ideje rendbe szedni a dolgaimat. Nem kényszer, csak szeretnék mindig szívből mosolyogni.
Ma hazafelé jövet betértem a zöldségesbe. Hosszú sor állt. Egy mini manó nyűgösködött, talán ment volna haza a játékaihoz. Táskámról lelógott egy plüss víziló. Manó meglátta, és kérte...Amikor odaadtam, széles mosolyt kaptam. Öröme az apróság miatt szinte hihetetlen volt. Anyukájával összemosolyogtunk. Hang nélkül formálta: -Mindjárt elveszem tőle.
Megráztam a fejem, s ő csak annyit pantomimezett: Köszönöm...
Jó élmény volt.
Olyan karácsonyosason szeretetes..
És olyan egyszerű...

3 hozzászólás |

nap és hold
#186 (2014-12-17 17:54:24)

Valaha régen a Nap és a Hold szeretők voltak. Pontosan ismerték határaikat, azt, hogy szerelmük csak adott időszakban teljesülhet be. Találkozásaik szabottak voltak.
A Nap imádta a fényt, szívesen árasztotta mindenkire.Különlegessége miatt sokan szerették, de irigyei is voltak bőven. Őt ez nem érdekelte, mosolygott, és boldogságában még fényesebben ragyogott.
A Hold inkább az árnyékot szerette, igyekezett a háttérben maradni. Bölcsessége és higgadtsága felkeltette a Nap érdeklődését.
A Hold sem volt közömbös, sőt...egyre sürgette a beteljesülést.
Az első együttlét után a Nap még jobban ragyogott, mert boldogságát meg akarta osztani mindenkivel.
Az idő múlt, és ők nagyon szerették egymást.
Lehetett volna így az idők végeztéig...de a sors közbeszólt. Fényük bántotta a világban élőket. El kellett válniuk.
Nehezen törődtek bele.
A Hold elfogadta a döntést, hisz neki megmaradtak a csillagok...
A Nap láthatott mindent, de társa többé nem lehetett.
Könnyei elpárologtak, majd lassan elapadtak.
Távolról naponta kétszer látják egymást, de nem beszélnek többé.
Talán olykor eszükbe jut az együtt töltött idő, a szerelem boldogsága, de ezt csak ők tudhatják.
Futják a megszokott köreiket, mindig ugyanazt, mindig ugyanúgy. Lassan megkapják a feledés ajándékát....
lassan..
A vágy él még...talán sosem múlik, de a tettvágy, a lázadás rég halott. Hiába lázad a forró fejű, a másik csak szomorúan mosolyog, nem tehetek mást....
Fény és sötét nem keveredhet.
Két létező, két út, véletlen találkozás.
Szerelem, elválás.
A Föld pedig forog tovább.
Ez ilyen mese.
Nincs happy end.

8 hozzászólás |

álmodom
#185 (2014-12-16 19:59:17)

- Anya, neked voltak álmaid?-kérdezte ma a kisebbikem.
Nyílt és érdeklődő volt a tekintete. 
Annyira megdöbbentem...
Nem tudtam válaszolni. Valahogy annyira elfoglaltam magam, hogy elfeledkeztem az álmaimról...
Pedig esendő ember lévén vannak álmaim..nem extrák, csak olyan nagyhusis álmok...
Álmaim egy része múlt időbe került, de vannak állandó álmaim.
Karácsony előtt épp aktuálisak is.
A szeretet bennem van. Már- már mazochistaként szeretem az embereket. Nem akarok ártani senkinek.
Álmaim egy része valóságommá vált. 
A munkám a hobbim...semmi pénzért nem csinálnék mást.
A barátaim azért szeretnek, amilyen vagyok.
Van lakásom, kényelmemet szolgáló eszközeim.
Ismerem a szerelmet, megélhetem áldásait és minden fájdalmát is.
Miután ezeket átgondoltam, bementem a fiaimhoz.
Megölelgettem őket. Nem csodálkoztak, nálunk az ölelés, az érzelmek kimutatása mindennapos.
Éreztem a karjuk szorítását. 
És annyira büszke voltam...vagyok..leszek rájuk.
Hormonjaim meglódultak, szemembe könnyek gyűltek.
Öleltek, és éreztem, hogy látják, a nők nagyon furcsák..
És ekkor kimondtam, hogy álmodom ma is...de ők a legszebb álmaim...
Erre a kicsi közölte, ez nagyon nyálas, de azért adott egy puszit  :D 

1 hozzászólás |

gyávaság
#184 (2014-12-15 23:21:51)

Beszélgettem egy barátommal. Egy kapcsolata kezd komolyabbra fordulni, de ő még nem mer belemenni. Erre megkapta, hogy gyáva, és nem tesz semmit a boldogságáért.
Tényleg gyávaság lenne? 
Nem tudom. Ismerem őt régóta, de sosem nevezném gyávának.
Olyan könnyű kimondani egy ítéletet.
De vajon ki kell? És az az ítélet valóban igaz?
Óvatosan bánok ezzel. 
Sajna van egy olyan érzékem, ami gyorsan megláttat apróságokat. De nem ítélkezem..nincs jogom hozzá.
Nem vagyunk egyformák. Nem egyformán fajsúlyozunk dolgokat.
Nem gyávaság nem tenni.
Mint ahogy a bátorság sem csupán a félelem hiánya....
Én mindent elfogadok. Minden tettet és nyugalmat, minden szót és minden hallgatást.
Nem győzködök senkit.
Mindenki tudja, mit akar. És azt is, hogyan éri el.
És azt is, mit veszíthet, mit nyerhet.
Azt is tudom, nincs pótolhatatlan ember.
Gyávaság nem vállalni egy kapcsolatot? Nem.
Döntés. És mint minden döntésnek, oka van.
Mindegy, hogy milyen érzés...
Ennyi.

13 hozzászólás |

a sötét árnyalatai
#183 (2014-12-14 23:40:34)

Végeztem a második kötettel. Még mindig tetszik. És elgondolkodtat.
Az emberi kapcsolatokról...
Kihez milyen és hány szállal kötődünk.
Mennyire lesz sokad rangú, ami egyszer a legfontosabb volt...
És aztán maga a párkapcsolat...
Valahogy mindig megjelenik a birtoklás. Olyan sokszor hallottam: az enyém vagy.
Ezen mindig mosolyogtam. Nem azért voltam bárkivel, mert a saját játékszerének tekintett. Minden kapcsolatomnak oka volt: szerettem a férfit....
Sose voltam igazán féltékeny. Féltő, aggódó az igen.
Hiszem, hogy ha valaki megkap mindent, amit adhatok, akkor utána dönthet. Dönthet, szeretné-e ezt sokáig vagy keres mást. Ha elhagy, mást talál, akkor döntött. Szíve joga ezt tenni. Viszont ettől kezdve nem óhajtok az élete része maradni. Ez meg az én döntésem.
A könyvben arról beszél, nem tud a férfi nélkül élni. Én is éreztem már így. Attól függetlenül, hogy tudtam, nincs teljesen így... De a másik létének tudata megnyugtatott. Hogy van, aki szeret, aki figyel rám.
Szerintem a kapcsolatok többsége ezért megy tönkre...mert elfogy a figyelem. Már nem kell a telefon, az sms, a szál virág, az apró gesztus.
Ezeket sosem értettem...az apró jelzéseimet én mindig elküldtem...addig, amíg érzéseim voltak...
Ha elhallgattam, akkor volt a gond...
Fontosak az érzelmek. Fontosak a kapcsolatok. De nem a birtoklásról szólnak.
Kell egy társ, egy olyan személy, akivel jó megosztani a jó és rossz történések tapasztalatait. Kell valaki, akihez jó odabújni, akivel jó szerelmeskedni.
Kell valaki, akit szerethetek, aki szeret.
Nem erőből, "csak" szívből. 
A kulcsszó az önkéntesség. És az, hogy két ember kell hozzá. Két olyan ember, akik egymás társaságát keresik és élvezik.
Én szeretek kapcsolatban lenni. Szeretek szeretni. Szeretek adni. 
De...nem mondom, hogy nem élhetek a kedvesem nélkül.
Az életem az enyém..nem másé.
Még akkor is, ha nagyon szeretem ezt a férfit.
Márpedig nagyon szeretem őt.

2 hozzászólás |

boldog vagyok
#182 (2014-12-14 16:40:53)

Boldog vagyok. 
Újra ki tudom mondani. 
Nem történt eget rengető dolog. Nem nyertem a lottón, nem birtokolok senkit, nem kapaszkodtam senki hátán a csúcsra. (bár van, akinek a hátát összekapartam a héten  :pirul: )
Egyszerűen csak annyi történt, hogy megtaláltam magam a sok réteg alatt.
Nem akarok megfelelni senkinek. Nem ragaszkodom olyan tettekhez, amik nem jönnek önmaguktól.
Az igazi nagyhusi ettől jóval egyszerűbb. Nem várok el semmit, de nem is tűröm, hogy rám kényszerítsenek bármit. Tegnap visszaigazolást kaptam. Jól csinálom, amit csinálok.
Ezer ember előtt jelentem meg, álltam a vakító fényben. Emberek jöttek, gratuláltak, megkaptam, hogy szigorú vagyok, de nagyon szerethető. És mindezt nem a szavak közvetítették. Koronát kaptam, amit egész este magamon tartottam. A szórakozóhelyen értetlen pillantásokba ütköztem. Megkérdeztem barátaimat, szerintük mit néznek rajtam... közölték, a koronámat....Boldogságom olyan volt, mint lepkéknek a lámpafény.
Az se bosszantott, hogy hajnalban sűrű anyázás ment a chat-en. Csak elmondtam, mit gondolok.
Jól éreztem magam.
Jól érzem magam.
Nem kell több.
Illetve...azt a kék szempárt elnézegetném, azt a hátat összekarmolnám  :vigyor: 

3 hozzászólás |

egyensúlyban
#181 (2014-12-14 01:37:00)

Nincsenek véletlenek. A sors nagyon ügyesen keveri a kártyákat.
Szerdán feltöltődött a testem. Lelkem is kisimult.
Ma hihetetlen mértékű szeretetet kaptam.
Kicsinyeimet ünnepeltük, és megtapasztaltam, milyen érzésáradatra képesek.
Kevés ember van, aki meglepetést tud okozni nekem.
Nekik sikerült.
A világ az egyensúlyra törekszik. Van, ahol ad, van, ahol elvesz.
Megkaptam, amire szükségem volt. Ami hiányzott. Szeretetet és figyelmet.
Ezek a fiatalok csillogó szemmel öleltek és köszönték meg az együtt töltött időt.
Nincs semmi baj. 
Valakit elvesztettem, valakit "nyertem".
Napjaim betáblázva. Munkám van. Szeretnek. Sokan. Beszélgetek, vitatkozom...
Nem agyalok feleslegesen.
Nem kérdezek. Nem keresek.
Fáradt vagyok, de végtelenül elégedett.
Büszke a "gyerekeimre".
Neveltem, nevelődtek.
Életem teljes. A mérleg egyik serpenyőjében értékek vannak.
A másik fele meg alakul. Majd az érzelmi életem is rendeződik. 
Akkor lesz egyensúly.

Nincs hozzászólás. |

futtatok eszmét
#180 (2014-12-13 10:59:12)

Rájöttem, minden úgy történik, ahogy történnie kell. Az előttünk tornyosuló akadály próba, hogy miért, mennyit vagyunk képesek tenni. Megkerülhetjük, megmászhatjuk, vagy akár hátat is fordíthatunk neki.
Sosem futottam el a problémák elől. Igaz, nem is teremtettem őket.
Nem gondolom, hogy többet "kaptam" másoknál a jóból vagy a rosszból. Az előttem álló feladatok, nevezzük őket problémának vagy konfliktusnak, nem okoznak sokáig gondot. Döntök, és aztán aszerint cselekszem.
Lemondtam már arról, hogy sokáig rágódjak egy-egy helyzeten.
Az élet rövid ahhoz, hogy az elszalasztott lehetőségeket sirassam. Ugyanakkor a carpe diem elv sem való nekem.
Szeretem tudni, mit hozhat a jövő...de nem pusztulok bele, ha nem látom a hat hónappal később életem...
Minden okkal történik. Minden találkozás, minden tett vagy épp a tett hiánya is jel. Nem determinál, de mindenképp jelez valamit.
Minden nap érnek minket impulzusok...de mindig az egyén dönti el, mit részesít előnyben. Van, aki belefullad a sok történésbe, más egyet csócsál unalomig. Ez nem baj, hisz az életét mindenki maga irányítja...
Egyre inkább rájövök arra, hogy hagyni kell, hogy bizonyos dolgok megtörténjenek. Nem kell hatnom másra, válaszra kényszerítenem...Mondjuk eddig se tettem, azt hiszem.
Mindenki magáért felel. A tetteiért, a szavaiért, a hallgatásáért.
Én kimondok mindent. És elengedem, amit el kell engednem. Küzdeni már nem akarok... 
Ami/aki nem akar a közelemben maradni, azt nem kényszeríthetem. Aki viszont maradni kíván, nem küldöm el.
Mindennek oka van. Tetteink megmutatják, mi mennyit ér, és azért mit vagyunk képesek tenni. A kör bezárult. 
Megyek a dolgomra, és felveszem a ma feladatait.
Életem teljes. 
Nem vagyok szomorú, csak futtattam egy kis eszmét.
A föld forog tovább... velem is, nélkülem is.
Ez van.

3 hozzászólás |

valóság
#179 (2014-12-11 20:13:46)

Csodaszép nap volt tegnap, amit csodaszép éjszaka követett.
Olyan, mintha álmodnék. Furcsán zavaros az álom. Álomnak tűnő valóság.
A találkozás Vele kétesélyes volt. Nem tudtam, hogy ennyire megbántottam Őt. Tegnap megértettem, hogy mi is történt. Tegnap megsajdult a szívem, amikor a szemébe néztem. Tegnap megértettem, mennyire szeret.
Tegnap végre meg- és rádöbbentem, ez a férfi az, akit mindig szeretni fogok.
Nem történt semmi eget verő...nem állt meg a föld, nem szóltak a fanfárok...
Életem egyik legcsodálatosabb éjszakáját éltem meg vele. Amikor test és lélek révbe ér...
Hiányzott nekem, és hiányzik, mióta elváltunk.
Rájöttem, nem a jövő számít, hanem az, amit együtt élünk meg.
Két ember, aki szereti egymást. Nagy szavak nélkül. Apró gesztusok jelzik, ez tényleg szerelem.
Nem tudom, mi lesz holnap. Nem is tudom befolyásolni.
Azt tudom, szeretem, teljes szívemből.
Azt tudom, hogy jó vele lenni.
Hiánya megvisel, de tudom, keze és tekintete simogat.
Jó Vele szerelmeskedni, együtt aludni, beszélgetni, bolondozni, simogatni Őt, érezni a kezét magamon, érezni Őt magamban.
S talán az a legszebb, hogy nem tündérmese.
Ez a valóság.

5 hozzászólás |

szerda2
#178 (2014-12-09 20:00:28)

Állapotjelentés:
Szín: fekete
Étel: sült csirke
Ital: ásványvíz
Illat: gyümölcsös
Hangulat: romantikus
Könyv: A sötét ötven árnyalata
Zene: magyar retro
Tárgy: karkötő
Erény: őszinteség
Hiba: őszinteség
Állapot: kielégítetlen
Érzelem: szeretet
Várakozás, készülődés, holnap, találkozás.
Öröm és bánat.
Beszélgetés és írás.
Éjjel és nappal.
Találkozás és elválás.
Férfi és nő.
Tervezés és spontaneitás.
Szerda, szerda, szerda, szerda....

4 hozzászólás |

fénykép
#177 (2014-12-08 18:15:00)

Szeretem a fényképeket. Szívesen veszem elő őket és elevenítem fel az eseményt, amikor készült.
Megállítja és megörökíti a pillanatot. 
Jó érzés visszagondolni arra, ami akkor és ott történt.
A fotóról rám néző arcok, az azokon megjelenő tájak szép és fájdalmas emlékeket is idéznek.
Elmerengek azon, milyen szép volt...vagy mennyit sírtam miatta...
Ma kezembe akadt egy köteg régi fénykép.
Felnevettem, ahogy átnéztem őket. Nagyon fiatalon, nagyon Bundesliga-hajjal, majd  csaknem kopaszon.
Istenem! Mennyi hülyeséget megtettem már!
A szerencsén felbuzdulva átnéztem a többi képet is.
Sok-sok kimerevített, megállított pillanat.
Gazdag vagyok. Van egy csomó pillanat raktárom....
És milyen az ember? Hát persze, hogy az jutott eszembe, hány pillanatot szalasztottam el.
Kép nem, de agyam őriz olyan emléket, ami örömmel tölt el.
Azon méláztam, vajon érdemes-e megmerevíteni egy adott időt.
A válaszom, igen....amíg emlékszem, addig él a kép is.
Ha meg elfeledtem, a kép sem ugyanazt/ugyanúgy  idézi...de mégis felidéz.
Szeretem a fényképeket.
Lelkemnek tesznek jót.
És ezért megéri.
Vannak még megélendő, fontos pillanatok.
Lesznek fényképek.
És jó lesz emlékezni akkor, mikor már nem élhetem meg és át.

1 hozzászólás |

szürke és árnyalatai
#176 (2014-12-07 20:38:27)

Nem szeretem a trendi könyveket. Választani szeretek.
Elindultam ruhát venni, de könyv lett belőle...
Szabályosan megettem egy éjszaka alatt.
Meg kell mondanom, volt olyan része, amikor benedvesedtem...
Felidéztem Őt, aki nem domom, mégis határozottsága kicsit meg tudott szelídíteni. Őrá vágyom most is. Nagyon.
Belekóstoltam már a BDSM világába, és van, ami nagyon tetszik benne. Alapvetően nem vagyok sub... sőt..
Szívesen próbálok ki új dolgokat.
Ezzel együtt azt mondom, csak a peremén jártam még...
A könyv elgondolkodtatott... Vajon hány árnyalatunk van?
Ismerek olyat, aki a szexualitást úgy éli meg, mint más az evést, nem az ízekért, csak úgy....Igényli naponta, de nem ínyencként... csak kell egy luk...
És ismerek olyat, aki a szexualitást az egekig emelte.
Számomra az igazság a kettő között van...
A szexualitás az életem része. Igen meghatározó része.
Teljesen feloldódom benne, de nem válok a rabjává.
Nem mindegy, ki az, akit magamba fogadok.
Ezért van az, hogy kivárom a FÉRFIT.
Hiszem, dugni bárki tud.
Én nem dugást keresek.
A férfivel, aki meghódít agyban, azzal az ágyban gátlástalanná és szabaddá válok. Szeretkezem vagy ba...ok vele, épp kedvünktől függően.
Szerintem a szexualitás fontos. De..
A testem ajándék...ahogy a férfi teste is ajándék nekem.
És ez az ajándék nem mindenkié és és ez az ajándék örök..
Régen olvastam már ilyen jó könyvet. Trilógia. 
És nekem az első van meg. És nagyon olvasnám a többit.
Hat rám és elgondolkoztat.
Tudom, mit jelent nekem a testiség...de bugyinedvesítő belegondolni...
 :pirul:  :pirul:  :pirul: 

8 hozzászólás |

szerda
#175 (2014-12-07 01:54:45)

Van mit várni. Újra és megint.
Nem, nem a csodában hiszek. 
Csupán találkozom vele.
Hosszú idő után végre újra a szemébe nézhetek.
Nincsenek tervek, csak a találkozás öröme.
Beszélgetünk, ahogy két felnőtthöz illik, míg ki nem bújik belőlem a kisördög. Lehet, hogy rendetlen leszek kicsit.
De mindenképp boldog.
Jó lesz látni újra, élőszóban beszélgetni vele.
Azt hittem,elveszítettem. 
Pedig mindig az életem része lesz.
A zöld barátságkarkötő eljut a tulajdonosához.
Mert ott a helye.

Nincs hozzászólás. |

kívánság
#174 (2014-12-06 01:38:39)

Ma találkoztam a Mikulással.
Kicsit feszengtem, aztán közelebb léptem.
Felidéztem a gyermekkor varázsát. Amikor vártam a Mikulást. Megtisztítottam a cipőmet és nagyon izgultam, nehogy virgácsot kapjak.
Emlékszem az ajándék okozta örömre...
Édesanyám mindig azt mondta, az ajándéknál sosem az érték számít, hanem a szándék....
És velem a Mikulás mindig jó szándékú volt...
Szóval ma találkoztunk. Szerettem volna sok mindent kérni...
Aztán eszembe jutott, nem lehetek telhetetlen.
Átgondoltam, mi az az egy, amit nagyon szeretnék....
Belesúgtam a fülébe.
Elmosolyodott, bólintott.
Eltűnt...
A fürdőszoba tükréből a saját arcom nézett vissza rám.
Megértettem. Mindent.
Léteznek csodák, de nem másban... Bennünk élnek...
Tudom, mit kell tennem.
Megsúgta a Mikulás... ;) 

2 hozzászólás |

szó és tett
#173 (2014-12-04 23:36:03)

Ma meglepett a kisebbikem. Elmesélte, van egy film, ami mindig meghatja (nem sírok anya, mert nem vagyok csicska, csak olyan jó érzésem van utána).
A reklám egy idős úriemberről szól, aki olvasni tanul, hogy elolvashassa fia regényét. A fiú tudja, apja nem tud olvasni. Amikor az apa autogramot kér, elmosolyodik. Az apa azt mondja, csodás a könyv, mert olvasta. A fiú meghatódik és megölelik egymást.
Meg lehet kövezni, de javíthatatlan romantikus vagyok. Igaz, realista énem kőkemény ellenfél, de bennem is bujkál a romantika vágya. Olyan jó lenne megélni egy-két ilyen történést! Meghatódni a másik figyelmén…
Én szeretek örömet okozni. Jó látni a másik boldogságát. És semmibe nem kerül. Csak jó szándék és akarat kell hozzá.
Ugyanakkor hiszek a tettekben. A szó nem elég. 
A szó arra jó, hogy a kommunikáció révén egymás közelében maradjunk. Ha elfogy a szó, nő a távolság…
A tett mindig arról árulkodik, hogy valamit igazán szeretnénk. A tett egyértelmű. Ott nincs félreérhető gesztus. Ha a tett elutasít, a szó sem tart meg.
Ha hajlandó valaki cselekedni, az többet ér ezer szónál. (minden előjellel) Ha nem, az is.
Nem a világ megforgatására gondolok. Kis tett is tett…egy jó időben érkező ölelés, egy felsegítés a földről…
Persze van ellenpélda is.
XY gőzerővel udvarol. Szavakat hív segítségül. Közben az óráját nézi, telefonon matat.
Lehet a legszebb szólánc, amivel elhalmoz. Szavakkal lehozhatja a csillagokat. 
De mit ér, ha közben a kéz legyint?

Szó és tett. A kettő együtt működik.
Bármelyik önmagában csak fél esemény.

2 hozzászólás |

felejtés
#172 (2014-12-04 17:35:53)

Ismét szembesültem azzal, hogy nincsen tündérmese. /Ma hallottam, ismerős az alapszitu/

Egy napon a lány úgy döntött, felkeresi a férfit, aki nagy hatással volt rá.
Emlékezett az együtt töltött időre. A szavak, a mozdulatok belevésődtek emlékezetébe. 
Emlékezett minden apró mosolyra, a bőre simogatására, a ruhái illatára.
Nem kellett átolvasnia leveleit, hogy pontosan tudta, miről írogattak.
Minden emlék valóságos volt, mintha épp most történt volna.
Az idő azonban másként telik egy szerelmesnek és másként egy "szerelmet lezártnak tekintőnek".
És az idő eltelt.
Felkészült a nagy találkozásra. Felkészítette szívét-lelkét, mint a Kis herceg rókája...
A találkozás nem azt hozta, amit várt...
A férfi nem is emlékezett semmire. Más kapcsolatban élt...
Gratulált nekik.
A találkozó után elmerengett.
Milyen fura az élet.
Idegenek voltak, mikor megismerték egymást. Belemerültek egymás életébe, majd elváltak. Két ember, két módon élte meg az örömet és a véget is.
Ami akkor a minden volt, mára semmivé lett...
Idegenek lettek újra.

Beültünk teázni egy cukrászdába.
Hallgattam, ahogy mesélt..tényleg mindenre emlékezett.
Hirtelen nem tudtam, áldás ez, vagy átok.
Aztán rájöttem, nincs happy end.
Aminek vége szakad, nem lehet boldog.
És aminek vége van, azt el kell engedni.
(Istenem, bárcsak képes lennék felejteni...de én is emlékszem...mindenre.)
Beszélgettünk és elmosolyodott valamelyik bolondos mondatomra. Megölelt és azt kérdezte:
- Ennyire felejthető vagyok?
Nem tudtam válaszolni. Az események tükrében hamis lett volna a mondatom.
Nincs jó vége...tudom, hogy szenved. És rosszul érzi magát. És hiába mondom, nem érdemelte meg őt.
Ez nem segít.
És tán nem is így van..
Tudja kánya.
A tapasztalat érdekes.

3 hozzászólás |

levélke
#171 (2014-12-02 18:29:22)

Kedves Télapó!
Nagyon régen írtam már neked. DE régen is sokszor teljesítetted a kívánságomat.
Most újra szeretnék kérni tőled, hisz a közelgő ünnep reménnyel kecsegtet.
Összességében jó voltam egész évben, segítettem a szüleimnek, rendben tartottam gyerekeimet, a lelkemet.
Bevallom, néha voltam rossz is, de annak egy része élvezetet okozott valakinek :)
Voltam türelmetlen, meg hirtelen haragú, s bár nem akartam, bántottam meg másokat.
Nem okoztam maradandó sérelmet, de nem ápolom  a kapcsolataimat az exeimmel.
Szóval összességében jó voltam....
Kedves Télapó!
Nagyon komoly kívánságaim vannak, de tudom, te jó indulattal közelítesz hozzám...
Szeretnék boldog lenni. Tudom, ezért igazán én tehetek. Mégis kérek egy kis segítséget.
Szeretnék hóangyalt csinálni, ezért kérek szépen sok havat.
Aztán kérek türelmet az embereknek. Bár nem tudom, ezt nem a Jézuskától kéne-e kérnem...
Nem, nem kisebbítem az érdemeidet...sose tenném..
Tudom, sok dolgod van.. nem érsz rá hosszú leveleket olvasni...
Szóval, kérek szépen szeretetet, türelmet, figyelmet az embereknek, egy szeretni képes férfiembert magamnak (szuper, ha az eddigi marad), egészséget a családomnak, barátaimnak, sikeres érettségit a nagyobbikomnak, időt a kapcsolataimnak, meg minden jót, ami még van a zsákodban.
Köszönöm, hogy elolvastál.
Ígérem, jövőre is jó leszek. Legalábbis megpróbálom...
Ui.: A csokit elfelejtettem! Pedig nagyon szeretem. Ha eszedbe jut, akkor kérek szépen.
Ui2.: Virgácsot is kapok, tudom, de majd felhasználom valamire.
Tényleg tök jó leszek...
Nagyhusi

6 hozzászólás |

embertelen
#170 (2014-12-01 01:44:30)

Balszerencsémre belenéztem a híradóba. Többe, pedig egy is elég lett volna.
Egy nő megszülte gyermekét, majd meg akarta ölni, ütötte a picit.
Születés és halál...És az élet? Ez a pici baba élni akart, az orvosok megmentették.
Leszúrta, felgyújtotta, összeverte.
Hemzsegnek a hírek az erőszaktól, és a megerőszakolt nők tehetnek arról, hogy bántalmazzák őket.
Ismerek megerőszakolt nőt. Tudom, mennyi időt vett el az életéből az önsanyargatás.... az okok keresése...
Világunk embertelen. És egyre inkább azzá lesz.
Már nem csupán a gyermekekkel bánnak csúnyán, hanem mindenkivel.
Kegyetlenség uralkodik mindenhol.
Azt mondják, az emberek elállatiasodtak...
Ugyan..egy állat sosem gyilkol kedvtelésből, vagy mert jó buli.
Az ember elfelejtette, hogy a teremtés csúcsa. 
Azt, hogy nem tehet meg mindent. 
Néhány dolgot tisztelnie kell. 
Például az életet. Nem ő adja, nem veheti el....

Ha ez a fejlődés útja...ha ez az emberség, ami ma uralkodik...akkor viszont én nem akarok ilyenné válni.
Nem leszek ilyen sose.
Ha ez az emberség, akkor én vagyok embertelen?

1 hozzászólás |

nem tudhatod
#169 (2014-11-29 13:29:35)

Az emberek többsége előítéletes. Ránéz a másikra, és abban a pillanatban megszületik a vélemény.
Körülbelül 20 éve történt, hogy vonaton mellém ült két lila-zöld hajú fiatalember.Titokban felsóhajtottam. Beszélgetni kezdtek. És annyira éretten beszélgettek, és olyan jó dolgokat mondtak, hogy hamarosan nagyon jó beszélgetés és a mai napig tartó barátság alakult ki.
Igaz, ma már nem ez a hajszínük :)
(Azóta tudom, nem szabad előre véleményt formálni.)
Ezen elmélázva, illetve más emberekkel beszélgetve fogalmazódott meg, hogy mennyire nem igaz a látszat...
Ha nem adunk esélyt egy beszélgetésre, akkor sosem tudjuk meg, mi áll egy-egy tett hátterében.

Hajlamosak vagyunk pálcát törni egy anya felett, aki nem veszi meg a nyalókát esedezve síró gyermekének.
Elítéljük azt a lányt, aki abortuszra megy, mondván, minek ku...dott.
Gyalázzuk az orvost, aki nem kezdi meg a rendelést 8 óra előtt.
Rettegünk, ha háromnál több fiatal hangoskodik.
Szentnek hisszük azt, aki minden vasárnap a templomban imádkozik.
Boldognak hisszük a csillogó világban élő sztárokat.

És mi van akkor, ha a gyerek cukorbeteg és nem kaphat nyalókát?
Ha a lányt megerőszakolták?
Ha az orvos reggel azt a hírt kapta, egy szerette beteg vagy esetleg halott?
Mi van, ha ezek a fiatalok csak maguknak, magukért boldogok?
Mi van, ha az az ember a templomból minden nap bántalmazza a feleségét, gyerekeit?
És mi van, ha az a sztár az életét adná egy kis félhomályért, egy csepp igaz örömért?

Persze, tudom, megint naiva vagyok.
Ugyanakkor hiszem, nem tudhatjuk, mi rejtőzik a másik személyiségében.
Amit látunk, más, mint ami a valóság.
Nem tudhatjuk, a másik miért olyan, amilyen..
Két dolgot tehetünk.
Vagy megítéljük az alapján, amit látunk, vagy megismerjük, és a teljes képet látjuk.
Tegnap egy csetelő közölte, aki kövér, annak nincs joga beszélni hozzá, sőt igazán élnie sem szabad.
És aki kövér, az mind zabál. Ez is sztereotípia.
Én úgy gondolom, ezt az embert súlyos trauma érte, amire így reagált. 
Eszembe se jutott haragudni rá. Csupán nem beszélgettünk tovább. Ő még mondta tovább is.
Engem nem zavart, csupán a csetelők kedvét vette el a további beszélgetéstől.
Ha neki megérte....
Volt már olyan a történelemben, hogy embereket diszkrimináltak... Tudjuk, mi lett a vége.
Szóval azt hiszem, hogy semmit nem tudunk sokszor a másikról.
Én nem ítélkezem. 
Hát te?

9 hozzászólás |

a múlt árnyai
#168 (2014-11-29 04:03:21)

Nem tudom, ki hogy van vele, de én szeretem a tiszta helyzeteket.
Ha valamelyik szakasz lezáródott, akkor azt nem bolygatom. Minden, aminek a múltban a helye, ott kellene tartani.
Valahogy másképp működöm, mint mások.
Nem szedegetek elő semmit a múltból, hátha jó lesz valamire. Ami kellett, azt már kimentettem.
És mégis...időről-időre feltűnnek férfiak a múltamból.
Bevallom, nem tudok velük mit kezdeni. Nem is akarok.
Ma is, tegnap is feltűntek árnyak. 
Életem ezen szakaszában sincs szükségem múltbeli emberekre.
Nem hiszek abban, hogy ami nem működött anno, most fog...
A fájdalomtól nem félek, de nem szeretem... egy kapcsolat, egy fájdalom... 
Érdekes ez...általában eljön az idő, amikor elkezdek hiányozni... Hogy miért? Nem tudom.
De nem is érdekel.
Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de nem tudok újraéleszteni exekkel barátságot. 
Nem megy. Nem.
Eltűnik, visszatér..Mit kezdjek ezzel?
Az emlék szép, azt nem érdemes bolygatni...
De az ember idegen is lehetne...ahogy talán az is...
Hm..fura...
Már megit én vagyok különc...

15 hozzászólás |

ifjú férfiak
#167 (2014-11-28 18:04:30)

Rettenetesen hosszú volt ez a nap. Nagyon sok munka, még több tennivaló. 
A nagyobbikom szalagavatózik.
Meg kellett győznöm mindkettőt, venni kell ruhát, cipőt.
A kisebb morgott, a nagyobb érveket várt.
Ifjabbikom meggyőzhető volt egy hamburgerrel. A nagyobbik közölte, te vagy az édesanyám, hát legyen, ahogy akarod.
Ez megint elgondolkodtatott. Hazafelé beszélgettünk mindenféléről... Segítségükkel belepillantottam a férfilélek rejtelmeibe, a mindenféle gondolataikba.
Eddig is tudtam, hogy teljesen másképp gondolkodnak, de most szembesülni vele más volt.
Főleg úgy, hogy az én férfivá serdült fiaim szájából hangzott el.
S köztük is van különbség. A kicsi "telepi gyerek", hatalmas lelkét zord külsővel palástolja...
A nagyobbik tiszta apja külsőleg, belsőleg pedig...
Mindig rácsodálkozom, hogy hogyan lett ilyen megfontoltan okos... Felismerem mondataiban a gondolataimat, de ott van mellette kőkeményen a saját vélemény...és a hideg logika. 
Én szívvel érvelek főként, ő aggyal...aztán összemosolygunk, megölel, és azt mondja:
- Jól van anya...- és tudom, hogy nem győztem meg, de elgondolkodik rajta.
Szóval általuk látok dogokat...
Amikor fiatal férfiak hívnak, általában a nemre kattintok. Semmi bajom velük, csak olyan, mintha az enyémekkel beszélgetnék.
És ez nagyon fura.
Jó érzés volt a fiaimmal sétálni a városban.
Büszkültem ám nagyon.
Az eső esett, lassan besötétedett, én pedig kihúztam magam.
Mindenem megvan, ami kell.

És a nap poénja, amin azóta is jókat mosolygok.
Említettem már, barátság karkötőket készítek. Kollégám kedvet kapott, de ő villán készíti. Ma ebéd közben megkérdezte:
- Te csináltad már villával?
- Nem-mondtam.
- És kecskével????
Erre már csak vigyorogni tudtam.
Hülemüle...de a barátom :D :D :D

Nincs hozzászólás. |

színe és visszája
#166 (2014-11-27 18:19:41)

Annyiszor leírtam már, hogy milyen vagyok.Most megnézem a fonákját, s leírom, milyen nem szeretnék lenni.
Délután elmerengtem, mert épp semmi dolgom nem akadt, és végignéztem a tiltólistámon. Már nem az ittenin, hanem a valóságoson.
Nem szeretnék piócaként lógni a gyerekeimen, folyamatosan ellenőrizgetni őket. Soha nem néznék bele a telefonjukba, bár mondjuk senkiébe se...
Nekem a magánélet szent.
Nem szeretnék nyavalygós, önző barát lenni, akinek a másik abszolút nem számít. Van a környezetemben olyan érdekbarátság, ami számomra elképzelhetetlen.
Nem szeretnék mogorva kolléga lenni, aki csak áskálódni tud. Ebben van lemaradásom, mert sajna van olyan kollégám, akivel nem beszélek. Bár szerintem így jobb mindkettőnknek.
Nem szeretnék közömbössé válni, aki vállat rándít más bajára. A segítség -ha lehetőségem van rá- mindenkinek jár.
Nem szeretnék önámító, önbecsapó ember lenni. Ha másokat nem vágok át, magammal se tegyem...
De nem szeretném magamat sajnálni sem.  (Ez előfordul néha- mea maxima culpa)
Nem szeretnék teher vagy kolonc lenni senki nyakán.
Sem családban, sem barátságban, sem szerelemben.
Ha örömforrás, múzsa, támasz, igaz nem lehetek, akkor házisárkány sem akarok.
Nem szeretnék tiszteletlen, érzéketlen, hazug ember lenni. (Tudom,hogy az igazság rossz, de tiszta helyzetet teremt.)
Tiltólistám folyamatosan változik.Van, ami sosem tűnik el róla, van, ami bekerül. Lekerülni nem nagyon szokott semmi. Annyira nem változom.
Mélázásom eredménye, hogy nem lesz könnyű ezután sem. 
Elveim, értékeim megvannak.
Színem és fonákom létezik.
Mostanában barátság karkötőket készítek... elvben magamnak...de mindig továbbadom a barátaimnak...
Egyetlen zöld porosodik a polcon...
Az már nálam marad...
Pro és kontra mindenkiben megvan. És mindegyik úgy jó, ahogy van.
Nem megváltoztatni kell a másikat, hanem elfogadni...
Nem szeretnék olyan ember lenni, aki többnek képzeli magát másnál.
Sem okom, sem jogom nincs hozzá.
Ja, és sosem árulnék el titkokat.
Mert a becsület nem játék.

4 hozzászólás |

hiányzik
#165 (2014-11-27 01:12:13)

Életem állandó hiányból áll. Ha egyet megszüntetek, azonnal jelentkezik egy újabb...
Van olyan, ami nem szűnik. Állandósul. Szépen beépül a mindennapokba, és én együtt élek vele.
Elbújik ott, belül. Nem is jelentkezik, csak orvul, a gyengébb pillanatokban.
Amikor egyedül maradok, és a belső hang sugdosni kezd.
Hiányzik a felhőtlen öröm.
Hiányzik a nagymamám. Ő tanított meg kártyázni, és persze mindig csalt. Filtolt szívott, és gyorsabban szaladt, mint én..pedig ő 70 volt, én 15...
Hiányzik sok barát, akikhez érzésgomolyagok kötnek...
Hiányzik a másállapotok boldogsága, mikor édes kettesben voltunk a fiúkkal...az érzés, amikor megmozdultak, mikor rugdostak...és a születés pillanata.
A diplomaosztón érzett boldogság...ez is sikerült...hál'isten nincs több vizsga...
A nyarak játékai, az iszogatások, éneklések, szerelmek, baráti találkozások...
A mély beszélgetések...
És a ma hiánya: Ő... a szeme, a mosolya, az érintése, a hangja...

Nem fordultam be. Annyi mindent átéltem már, jót és rosszat is.
Megtanultam, nem lehet minden az enyém, és örök sem...
Nem történt más, mint megnéztem, mi hiányzik.
Nem a veszteséget siratom...örülök, hogy átélhettem ezeket a csodákat. 
Boldogságmorzsáimra büszke vagyok.
Őrzöm őket.
Persze jó lenne,ha nem múlt idő lenne....
Egy a szerencsém: erősen igenlem az életet. 
Megtalálom a szépet és túlélem a rosszat...
Nem elégedetlenkedem...na jó, néha...
Azt hiszem, ideje aludni...
a holnap úgyis újat hoz....

5 hozzászólás |

létezik
#164 (2014-11-25 20:33:32)

Exemmel beszélgettem...
Nagyon sokáig voltunk együtt és nagyon nős volt...
Annyit kell róla tudni, hogy fo...sa a szót.
Utánam ismerkedett meg mostani kedvesével. Puncikának hívja a nőt, de tőle még ez sem eget verő.
Hallgattam, ahogy mesélt. Kettejükről. Hogy hányszor akart már szakítani. És mégis maradt. Mert szereti és őrá vágyik...
Komolyan boldogság töltött el. Annyira örültem, hogy neki sikerült. Egy percig nem irigyeltem. Vagyis...talán egy percig igen...
Olyan érdekes volt, ahogy belefinomodott ebbe a kapcsolatba..és szereti ezt a nőt. 
Itt a példa, hogy sikerülhet. "Csak" akarni kell.
Tegnap egy barátom kérdezte tőlem, mit keresek én a világban? És itt, Eropolison?
Mondtam, csak egy férfit, aki olyannak fogad el, amilyen vagyok... Aki nem követel, csak szeret, nyitott tenyérrel.
Nincs könnyű természetem.
Igazi sündisznó tudok lenni.
Van oka. Van oka, hogy keményen visszavágok, ha úgy érzem, újra bántanak.
Ez persze nem mentség. De nem is akarok mentséget már.
Azt mondta a barátom, legyek önmagam...És találjam meg azt, aki ezt el tudja fogadni. Aki nem akar megváltoztatni.
Mondom, ilyen nem létezik...mindig próbálnak szabályozni..és ha nemet mondok, lapátra kerülök...
Lehetnék simulékonyabb. 
És egy darabig az is vagyok.
És nem adom fel, hogy valahol él egy férfi, aki elviseli a szabadságom és vadócságom.
Mert a hűségem adom...a szabadságom nem...
Nem kérek többet, mint amit adok...
Végezetül:
Képzeld, hogy egy szigeten élsz. Megszoktad, de tered zárt. Vágysz arra, hogy mást tapasztalj. Évek múlnak el, vágyad megvan, örömöd nem leled.
Ekkor megjelenik egy hajó. Kiköt, invitál, menj vele...s te elkezdesz gondolkodni...kifogásokat gyártani.
S a hajó elmegy, és soha többé nem jön vissza...

Barátom szerint létezik valahol az én emberem, csak még ő se tudja..
Szerintem nem létezik.
Fogadtunk.
Sose vágytam ennyire arra, hogy elveszítsek egy fogadást....

3 hozzászólás |

hibáztam
#163 (2014-11-23 20:22:04)

Van valami az asztrológiában.
Kos vagyok. Olyan igazi...
Nem tudom elfogadni, hogy fal van előttem...ha kell, akkor fejjel megyek neki. Ezért aztán sokszor betört már, de nem adom fel.
Szenvedélyes vagyok és tüzes. Mindenhol, mindenben...
Képes vagyok a világgal szembemenni, ha valamit igaznak és értékesnek érzek.
Életvidám vagyok...és optimista.
Hiszem, hogy az emberek jók.
És okosak is...
Anno én tiltakoztam valami ellen, ami nagy boldogságot hozott.
Most fordított a helyzet...én szeretnék valamit...
Ma beszélgettem egy baráttal. Feltett pár kérdést.
És meglepett.
Rájöttem, hibáztam. Már megint elfeledtem, hogy egy dolgot minimum két oldalról kell megnézni.
És ha erről nézem, akkor teljesen más minden, mint onnan...
Tanultam a hibáimból. 
Sokra nem megyek a fene nagy tapasztalattal... elcsesztem.
Sokáig nem tudtam bocsánatot kérni. Aztán megtanultam... 
Ma már tudom, hiába kérek, kérnek, a fájdalom nem válik semmissé...
Na meg van, akitől nem is lehet. Néha tőlem sem.
Mert dédelgetem a sérelmeimet.
Mire elengedem, akkor meg késő.
Na, szóval a nap tanulsága: kos természetem vonzóvá tesz, de ugyanakkor determinál is.
Lehetnék más. Kedvesebb és türelmesebb.
De aki szeret, szeressen a hibáimmal együtt. 
Ha szeretek, én sem teszem másképp.
Ami történt, megtörtént.
Mea culpa. Másé nem lehet...
De ahogy minden mást, ezt is vállalom.

2 hozzászólás |

műtét
#162 (2014-11-23 14:52:42)

Hajnalban elméláztam azon, mi merre tart az életemben.
Hajlamos voltam azt gondolni, minden összedőlt...de rá kellett jönnöm, azért hál'isten ez nem igaz.
A bál jó volt, különösebbet nem mondanék. A csajokkal kitáncoltuk magunkat, sikerült izomlázat összeszedni...
és talán volt 30 másodperc, amikor nem jutott eszembe Ő.
Itthon átgondoltam sok mindent. Nem találtam a helyem.
Hogy is mondjam? Mintha egy luk lenne a mellkasomban...ami néha kegyetlenül fáj...Ezért lekapcsolom az érzéseimet, de az a lény meg nem én vagyok.
Műtétet hajtottam végre. Durvát, kegyetlent.
Kitéptem a fájó részt...de nem számoltam azzal, hogy ez is fájni fog...
Talán nem ezt, nem így kellett volna...
Mindegy. 
Belefáradtam. 
Nagyon jól működő maszkjaim vannak.
Felveszem. Megvéd. Elkerülhetők a felesleges kérdések...
Az meg, hogy benn mi van, nem érdekel senkit...

No, kellően kisajnáltam magamat. 
Új hét kezdődik. Kiváló alkalom arra, hogy új fejezet kezdődjön...
Csak nekem van egy fura szokásom... a kedvenc fejezeteket újraolvasom...
Ezt kell most elfelejteni.
El kéne engednem őt.
De hogy magyarázzam meg ezt a hülye szívemnek, mikor az agyamnak sincsenek érvei?
Szeretem Őt.
Ez a helyzet.
Nem tudom nem szeretni.
Patthelyzet.

Egy barátom azt mondta, sírj, ha sírnod kell, üvölts, ha jól esik...
No, megyek üvölteni...

1 hozzászólás |

terápia
#161 (2014-11-22 14:49:38)

Rájöttem valamire. Megint és újra.
Teljesen rosszul vagyok összerakva.
Lelkiismeret-furdalásom van egy szó miatt, amiről azt hiszem, fájdalmat okoz, miközben más táncol a lelkemen....
Szenvedek olyan dolgokon, melyeken más kézlegyintéssel lép túl...
Én a türelmetlen kivárom, míg a másik megnyugszik és kibeszéli magát, míg aki rajtam segíthetne, vállat von...
Szeretek és szenvedek, míg a másik...
Tiszta hülye vagyok. 
Azt hiszem, van értelme bármit csinálni, miközben a többség a sült galambra vár....
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek- éppúgy, mint III. Richard...
Önző is tudnék lenni, utálatos és törtető is, kegyetlen meg pláne....
Wow- de szép sor ez...
Átolvasva azt kell mondanom, ez lehetetlen küldetés....Nem tudok más lenni, mint aki vagyok.
Álmodozó, emberekben, embereknek hívő, lelkizős duci vagyok.
Hiszem, hogy a világ jó.
Hiszem, az emberek változnak.
Hiszem, hogy tesznek a boldogságukért...
Hiszem, hogy szerethető vagyok...és lehetek boldog..

Most épp bálba készülök. 
Borsó, lencse szétválogatva. Tündér keresztanyám elküldte a ruhámat, üvegcipellőmet.
Tökhintóm lassan érkezik...
Ciki, hogy éjfélkor visszaváltozom Hamupopócskából Nagyhusivá...
Akkor fogok csak igazán mulatni...
Bevallom, hercegre nem számítok. Két okból sem: egyrészt, mert van a szívemben valaki, másrészt nem ezért megyek.
Táncolni fogok.
Féktelenül.
Mert erre van szükségem.
Kitombolom magam...

8 hozzászólás |

[1-30] [31-60] [61-90] [91-120] [121-150] [151-180] [181-190]


A blog RSS feedje.