PayU vásárlói tájékoztató






Naked

itt vagy: Eropolis > Belváros > Blog > nagyhusi


Írd meg az életed, írd meg a mai napod! Volt ma szex? Jó volt? Mi volt a jó benne és mi hiányzott? Mi húzott fel a legjobban ma? S minek örültél? Mi volt a legérdekesebb ma Eropolisban? Hát a külvilágban mi történt? Inkább a főnököddel vagy inkább a szomszédoddal feküdnél le? Vagy egyikkel sem?
Ha te is szeretnél blogot, örömpolgárnak kell lenned!


nagyhusi blogja


Naked
Tapasztalatok, életpillanatok szigorúan őszintén...
Dinoszaurusz vagyok... hiszek a régi értékekben.
Itt is embereket keresek.
Naiva vagyok, de vállalom...


face to face
#129 (2014-10-19 18:10:41)

Szeretem az egyenességet. Nem kedvelem a felesleges köröket.
Úgy tűnik, trendi félrebeszélni, félreértelmezni.
Vannak bizonyos téveszmék, amik elvezettek odáig, hogy leírom, kimondom őket.
Az első: Barátom írta nemrég a csetes események kapcsán a kisajátítást. Tegnap megtapasztaltam. 
Beszédbe elegyedtem valakivel, mire rám szóltak, ne sajátítsam ki. Ezen elméláztam...
Nem történt semmi. Beszélgettünk. Még azt sem mondhatom, hogy flörtölgettünk volna....
És megint a kisajátítás. Közös cseten nem beszélgethet mással, miközben "kisajátítója" tizenötfelé cseveg.
Biztos csak én nem értem....
Valahogy az talán a legnagyobb baj, hogy egyesek azt hiszik, birtokolnak másokat. A beszélgetés nem az jelenti, hogy holtodiglan-holtomiglan kapcsolat született.
Azt kell mondanom, aki engedi, hogy megszabják tetteit, az meg is érdemli.
A második: 
Halálom, amikor közlik velem, azért szeretik a ducikat, mert AZOK hálásak...
Én, mint AZ miért is lennék hálás? Hogy meg akar dugni? Hogy szóba áll velem?
Mert aki nem ILYEN, az nem hálás?
Könyörgöm...
Nem vagyok kevesebb senkinél, mert duci vagyok. Nincsenek problémáim emiatt...sőt...
Kifejezetten élvezem a testiséget, boldog és kiegyensúlyozott vagyok. Nem görcsölök amiatt, hogy nem tetszem valakinek... Ha időt szán rám, és megismer, eldönti, mit szeretne velem, tőlem...
Ha utána dönt úgy, nem beszélget velem, szíve joga...
Nem vagyok hálás azért, mert valaki szóba áll velem...
Lehet ezért megkövezni, de akkor sem...
És ha együtt vagyok egy férfival (vagy többel), mindent megkap(nak), mert akarom adni magamtól, nem hálából...
A harmadik: nem lehetek okos, mert nő vagyok.
No comment... illetve mégis... Hol van kőbe vésve, hogy csak férfi lehet okos?
A negyedik: Ne beszélgessek, mert ez szexoldal...
Már bocsánatot kívánok, de szeretem tudni, kit engedek magamba...
Nekem voltak találkozásaim a Kedvesem előtt. Nem monitor mögül beszéltem a levegőbe....
Ez az idegen jön, megdug, elmegy (Így is, úgy is), nem az én világom.... 
Nem érdekel, ha más teszi, szíve joga...de ne mondja meg ő sem, hogy éljem az életem...

Nem, nem vagyok ideges. Nem bántanak ezek a dolgok. Csak szeretem tudni, mi miért történik.
De azt nem bírom megérteni, amikor valaki a saját dolgai helyett máséba szól bele.
Én nem teszem.
Viszont nem is engedem, hogy velem tegyék.
Bunkó vagyok?
Ha ez a szabadság ára, vállalom...
Feldolgozom valahogy...

4 hozzászólás |

leltár
#128 (2014-10-17 17:26:32)

Meg kell mondjam, annyiszor szaladok bele elégedetlenségbe, hogy néha azt hiszem, én nem gondolkodom jól. Aztán vállat vonok, és azt mondom, az én életemben nem a hiány a meghatározó...
Annak örülök, amim van...hisz minek sirassam, amim nincs.
Lássuk csak:
Szemembe süt a nap- van egészséges két szemem.
Cipőt tudok venni, tehát van lábam, amellyel bebarangolhatom a világot. 
Alapvető biológiai funkcióim működnek, élek...
Belebotlok a cipőkbe otthon, tehát van itthon valaki, aki hazavár...
Megcsörren a telefonom, tehát van valaki, akinek hiányzom...vannak barátaim
Sorban állok a csekkbefizetésnél, tehát van pénzem...
 Folyton morognak a kollégák, tehát van munkám...
Tele a mosógép, tehát vannak ruháim, amiket magamra vehetek...
Tele a mosogató, tehát van mit ennem...
Ki kéne ürítenem a kukát, tehát van szemetem, megvehetek dolgokat..
Pára van a fürdőszobában, tehát van meleg víz, ami a kényelmem szolgálja...
Csapódik az ajtó, vagyis van lakásom, melybe visszahúzódhatok...
Üvölt a zene a szobában,  hisz vannak gyerekeim, akik életem értelmei...
Szétszóródtak a fényképek, tehát vannak emlékeim...
Virágot viszek sírokra, tehát emlékszem, élek....
Kapkodni kell a fürdőben, mert vannak programjaim...
Szívem hevesen ver, ölem lüktet, hisz van szerelmem...
Blogomat írom, van számítógépem...

Minden csak hozzáállás kérdése...
S ahelyett, hogy panaszkodnánk, nézzünk szét magunk körül..
Az élet szép..de nem tud jobban jelezni, hogy éljünk végre...
S miért nem idegesít mások beszólása, szándékos bántása?
Hát pont ezért.
Mert az élet szép.

3 hozzászólás |

új játék...
#127 (2014-10-15 18:37:48)

Van ez a játék...Kiütőcske.
Labdával kell kidobni a másikat. Az győz, aki talpon marad. Életjáték ez kicsiben. Van benne küzdés, vesztés, nyerés. 
S milyen érdekes, hogy az győz, aki egyedül marad...
Napok óta rossz érzésem van itt Erotikavárosban.
Számomra fontos emberek keseregnek, mert tele a hótopánjuk.
Valami elveszett...talán a hit: sikerülhet.
S nincsenek érveim. Hiába mondom, nekem sikerült. Csak egy szomorú mosoly a válasz...
Most érzem csak, mennyire szerencsés vagyok. Kedvesem szeret, és én is őt. Nem aggódunk, mit hoz a holnap, élvezzük a mát...
Itt pedig folyik a kiütőcske.
Egy biztos pont hagyott itt minket.
Kedves nők és érzékeny férfiak keseregnek, hogy belefutnak a bizonytalanba. 
Ígéretek sora érkezik...hisz szegény az, aki még ígérni se tud....
Meghiúsult találkozások, téves telefonszámok és becsapás.
Fura, hogy egy oldal, ami az ismerkedésről szólna a rejtőzés eszközévé válik.
Kiütik egymást, kedvét szegve a keresésben.
Én csak azt nem értem, hogy tényleg mindent visz az, aki egyedül marad a pályán?
Szerintem nem.
Talán más játékot kéne játszani...társasozni...
Hiszem azt, hogy mindenkinek megvan a partnere...
Ez a hely sem jobb vagy rosszabb, mint más.
Itt is többen vagyunk, nincs két egyforma ember.
Az tény, a másik elfogadásához több dolog kell.
Elsőként önmagam elfogadása. Másrészt elfogadni és nem lenézni a másikat. 
Mert szép az egó, csak ahhoz nem kell se partner, se társ...
Én hiszek Eropolisban. 
Szeretném, ha itteni barátaim is boldogok lennének..
kevesebb csalódást élnének át...
S mit tehetek?
Semmit. Az embereket nem változtathatom meg.
De elmondhatom, sikerülhet... És ez nem vak remény.
Ez tény.
Eldönthetik, kiütőcskéznek-e, olykor engedve kiütni magukat vagy társasoznak inkább.
Tudom, hogy nehéz itt, de ott kinn se könnyebb...
Tudom, sok az ocsú, de ott a tiszta búza is.
Mindenki lehet boldog.
Sok sikert mindenkinek!

16 hozzászólás |

mesécske
#126 (2014-10-14 00:24:05)

Egyszer egy faluban élt egy lány. Nem volt különleges szépség. Viszont mesélni tudott. Történetei szívről, szépségről szóltak. 
Mindegy, mi volt a történet, míg mesélt, a varázslat tartott.
Sárkányok repkedtek tüzet fújva, szerelmesek leltek egymásra, csodagyümölcsök teremtek...
Varázsvilág nyílt és záródott be újra.
A lány élvezte ezt. Egyre bátrabb lett. Úgy hitte, életmeséket is mondhat. Szabadon szárnyalt. Ezek a történetek keserédessé váltak.
A boldogság kísérte, de olykor a fájdalom is jelentkezett.
Egy napon felkereste őt egy fura idegen. Alkut ajánlott a lánynak... Ha tud egy olyan mesét, ami egyszerre nevettető és szomorú, akkor gazdagon megjutalmazza. 
A lány azt felelte, nem érdekli a pénz.
Aztán mesélt. 
A vendég hallgatta. Lassan érdeklődés jelent meg az arcán..a mese magával ragadta.
Igyekezett távol maradni a történettől, de sodródott. A lány meséje megnevettette és elszomorította. Olykor a könnye is kicsordult.
A mese végén megölelte a lányt. 
- Csodás fantáziád van te lány! Hihetetlen érzéskavalkád van bennem! Bárcsak mindenki ilyen érzékletes lenne.
A lány hallgatott. Barna szeme lassan könnyel telt meg. Felsóhajtott.
A többiek ölelgették, köszönték a meséket.
Egy ember ment oda hozzá, és kérdezte meg, honnan ez a történet.
A lány lehajtotta a fejét. A  vendég is sürgette a választ... Mágiát sejtett a szavakban. 
A lány válaszolt.
- A mese, amit elmondtam az életem volt...
Elfogytak a szavak. Nem tudok többet mesélni...
Utam itt és most véget ért.
Történeteimben élek tovább...

Könnye most már záporozott. Ahova hullott, apró virágok nyíltak. 
Teste fává változott.
Ha nagyon fülel valaki, hallhatja hangját. 
Mesél még..de nagyon figyelni kell..
Nem füllel...
Szívvel.
Lélekkel.

3 hozzászólás |

bura alatt
#125 (2014-10-13 17:50:28)

Tegnap (is) beszélgettünk Édes Kedvesemmel.
Ismét kiderült, jól választottam  <3 
Azt mondta, hogy szeretne megóvni a fájdalomtól, a rossz dolgoktól..
Majd folytatta: (ezért is szeretem)
- Bár bura alatt megfulladnál...
De most komolyan...Lehetetlen nem szeretni...

Aztán tovább gondoltam.
Volt olyan az életemben, aki meg akarta szabni, mit tegyek, kivel beszéljek. Sőt, még a másik közösségi oldalas bejegyzéseimet is cenzúrázni akarta.
Az egyik ilyen kísérletező a pénzével akart elkényeztetni. Mindent megkaphattam volna, ha jó kislány vagyok.
Csak minden szabad percemet vele kellett volna töltenem.. miközben a gyerekeimről a szél gondoskodik..
Mondanom sem kell, hogy nem lett belőle semmi. 
Eszembe sem volt egy percig elgondolkodni, mi lenne, ha...Léptem. Le. Gyorsan.
A kalitka kalitka, ha aranyból van is...
A másik "úriember" megforgatott. Ő a lélekre hatott. Volt ígéretem arra, boldog leszek..
Nem lettem. Mert nem engem akart...csak tetszett az intelligenciám. Trófea lettem.
Kezdetben észre sem vettem.
Nehezen lábaltam ki belőle. Azt ígérte, megvéd mindentől. Magától nem tudott...
Burám üvegét karcoltam, ütöttem, miközben levegőért kapkodtam..Nehezen hasadt szét...jó volt kinyújtózni..

És akkor visszatérve...
Kedvesem sem tud megvédeni semmitől. A játszmát nekem kell játszanom. 
Az érzés, a tudat, hogy van, erőt ad. Tudom, hogy számíthatok rá bármiben. Ha tud, segít. Nekem nehéz elfogadnom, mert sose tettem.
Ő úgy van velem, hogy nem nyom el...
Szabadon szárnyalhatok mellette. Tudja, szeretem. És ő a biztos pontom. Nála megpihenhetek.  
És ő is érzi, nincs kényszer...annyi időt töltünk együtt, amennyit lehet... 
És még csak kalitkába se zárjuk egymást...

1 hozzászólás |

üzenet a palackban
#124 (2014-10-12 23:43:53)

Kedves Ismeretlen!
Ez egy üzenet az emberi világból. Itt egy ember beszél...
Valaha szép világban éltünk. Ragyogott a nap, növények, állatok éltek az emberek közelében és biztonságos távolságban tőlük.
A XX-XXI. században aztán megváltozott minden...
Az ember irtotta a természetet, s az visszavágott... járványok, természeti katasztrófák követték egymást. S az ember nem kapott észbe....
Elvette magától a levegőt, a fényt, a vizet..mindent, ami az élethez kellett.
Kedves Olvasóm! Azért ne ítélj el minket nagyon.
Az ember sok jóra is képes. 
Tud segíteni. Áldozatot hozni...
Képes szeretni, és ezért átlépni önmaga határait.
Elég okos, hogy gyógyítani tudjon...még ha a bajok egy részét ő is okozza...
Képes közösségben élni, még akkor is, ha irigykedik.
Egyénenként érző és értő, csak tömegbe verődve lesz ostoba...
Az ember jó, csak körülményei teszik rosszá...
Gyorsan elfelejti, ki volt hozzá kedves, könnyen átlép másokon... de ettől még szerethető.
Én szeretem az embereket. Mindig is szerettem.
Pedig nem sokan tettek ezért...de aki tett, az nagyon...Megismertem a boldogságot.
Egy letűnt világból beszélek...
Volt ember embernek farkasa...
De megváltója is...
Szóval az emberek megtanultak élni...csak néha fordultak ki magukból..
Nem tudom, hova vezet az út...
Nem tudom, ki és mikor találja meg ezt az üzenetet...
Itt egy ember beszél...

Élünk még... remélem sokáig..
Ha nem, akkor elrontottuk végleg.
Emlékezzetek ránk..
Nem voltunk rosszak...csak..emberek..

1 hozzászólás |

az igazi
#123 (2014-10-12 14:20:49)

Milyen az igazi szerelem?
Perzselő, olykor lángoló. Amikor minden másodlagossá válik…
Amikor Ő válik fontossá. Minden idő az együttlétről szól…
Amikor a szív ujjongva örül, és szétszakadóan fáj…
Ez lenne az igazi szerelem?
Igen. Nem. Talán.
Nekem a szerelem más…
Beszélgetés. Figyelem. Tisztelet. Őszinteség. Olykor vita, mert miért ne… Bizalom. Önzés és önzetlenség. Játék. Komolyság. Ünnep.
Várakozás. Vágyakozás. Csók. 
Gyorsuló légvétel. Szemkontakt. Simulás. Simogatás. Mosolyránc a szemek sarkában.
Kézfogás. Vetkőzés. Lelki és testi orgazmus. Hajba túrás. Olykor hajba markolás. Kéj. Apró szerelemfoltok a testen. Lassuló lélegzet. Bújás. Csók. Várakozás. Vágyakozás. 
És még sokkal több…
A telefonbeszélgetés izgalma, amikor már a csengőhangból tudom, Ő hív.
A hangja simogatása, miközben mondja, szeret és gondol rám folyamatosan…
A találkák szervezése. 
A boldog készülődés.
Az indulás. A megérkezés. Az együttlét. Lélekben, testben. Az illatok, ízek…
A szíven átfutó apró fájdalom… Hamarosan indulnunk kell…
Hiába tudja az agy, hogy hamarosan találkozunk, a szív fájdogál. 
Mi lenne, ha maradna? Ha elfelednénk mindent.
Az agy pedig figyelmeztet, nem lehet.
A búcsú mindig nehéz, az újratalálkozás ígérete ellenére is.
Szerelmesnek lenni jó. 
Azt hiszem, megértem a boldogságra.
Ajándékom megérkezett.

2 hozzászólás |

reménytelen
#122 (2014-10-11 22:09:48)

Egy erős hang a hajnalban. Hirtelen minden rossz az eszembe jutott. Gyorsan megszámoltam a gyerekeimet, megvolt mindkettő.
A telefon csörgött. Megtaláltam, sikerült felvennem.
- 10 perc múlva ott vagyok nálad...-kattanás és csend.
- Szia-mondtam álmosan...
Tudtam, hogy tényleg érkezni fog. Feltettem a teát, kikészítettem a medvecukrot...
Összeszedtem testem, és nyitottam az ajtót.
Tudta a járást, felvette a bögrét és lekucorodott az ágyamba. Láttam, nagy a baj...
Hallgattunk. Feleslegesek voltak a szavak.
Néztem őt. Mintha mindig ismertem volna...
A válásom után találkoztunk. Komolysága fura volt, mellettem kicsit megbuggyannak az emberek...
Ő mindig tartotta a távolságot. Közös volt a társaságunk, de sose folyt bele a beszélgetéseinkbe, csupán figyelt. Egyszer aztán azt mondta, üljünk le.
Beszélt. Talán egy órán át... A végén feltette a kérdést: Elfogadom-e a barátságát. Természetesen igent mondtam.
15 év után, ma reggel az ágyamon ült és teát iszogatott. Vártam, amíg úgy dönt, beszélni fog.
És beszélt. 
Életről és halálról. Áldozatról, feladásról.
Végtelen fájdalomról, amely kínlódva igyekszik megszűnni végre.
Dermedten hallgattam. Érzékelte és vigasztalni kezdett:
- Nem most lesz még...
Eszembe jutott, hogy mennyire gyorsan kibillentem magamból. Ő pakolta vissza a lelkemet.

Azóta azon merengek, hogy mennyire értékes az élet. És mennyire számítanak az élmények. És mennyire nem számít mások ostobasága.
Mivel megtiltotta, nem mertem sírni. 
Megkérdezte, hogy van a Kedvesem, megjegyezte, gyönyörű vagyok. Szerencsésnek nevezte Őt és magát is, hogy ismer. Nyeltem a könnyeimet.
Megitta a teát, eldőlt. Néztem, ahogy pihen...
A könnyeim lassan megindultak. Kinyitotta a szemét, és rám szólt:
- Ne csalj!
Ekkor nem bírtam tovább. Zokogni kezdtem.
Átölelt, mosolygott.
-Lesz ez sokkal rosszabb is. 
- Na kösz-mondtam.
Megrázta a fejét.
- Nem jól fogod fel, Élet.... Csak a most számít. Ez itt. A barátságunk. 
Megölelt. Hallgattam a szívverését. És újra sírtam...
Felsóhajtott:
- Reménytelen....

4 hozzászólás |

utazás
#121 (2014-10-10 23:01:14)

Két napon át úton voltam.
Utaztam. Nemcsak térben...időben is..
Jártam történelmi-emberi mélypont emlékhelyén. 
Elgondolkodtam, hogy ma milyen divat toleranciát hirdetni. Mert aki toleráns, az civilizált.
Csak nem elég beszélni róla.
Nem zavarnék senkit a maga kis gyűlölködésében, csak megjegyzem, itt sincs félmegoldás...
Nem lehet kicsit gyűlölködni. 
Valaki vagy toleráns vagy nem...
A múzeumban járva azon méláztam, mi kell ahhoz, hogy valaki kiforduljon önmagából...
És miért hiszi, hogy ő biztonságban van?
A hamis biztonságérzet sose jó...
Aztán színházba mentem..
Két órára eltűnt a világ..Nevettem, szipogtam...töltődtem lélekben...
Minden mosoly és könnycsepp tisztított...
Ma a relaxálás jegyében indult a nap...
Ültem és néztem a cápákat, rájákat, csodaszép halakat...
Éreztem, ahogy lélekráncaim kisimulnak...
Figyeltem a természet csodáit, és rájöttem, világunk csodaszép...
Hajszoljuk a szépséget, azt hisszük, pénzen megvehető a boldogság. S miközben várjuk azt és túlhajszoljuk magunkat, szép csendben elszáll felettünk az idő..
Én emlékeket, élményeket gyűjtök....
A csend és a nyugalom rendezte bennem a dolgokat.
Életemben először nincsenek kétségeim...
Szeretek, szeretnek.
Szeretem a munkám és jó is vagyok benne.
Vannak barátaim, és imádok velük lenni.
Szerelmem viszonzott.
Mi kell még?
Semmi...
Hazafelé elméláztam, mennyire hihetetlenül gazdag vagyok...

És akkor a másik utazás...
46 éve tart...
Sok állomáson vagyok túl...néha a sebesség is változott...
Útitársak cserélődtek, volt, akit csak állomásokon láttam, soha nem utaztunk együtt...
Volt, akivel egymás mellé sodródtunk, de ő átszállt egy másik vonatra...
Volt olyan is, aki befejezte az utazást...

Két napig váltogattam a teret és időt...
Én maradtam az állandó a változó környezetben.
A világ változott...
Én kiteljesedtem.
Szívemben ott csücsült Kedvesem...
Lelkemben minden érzés és hangulat...
Elfáradtam...Izmaim sajognak...
Jó volt...Nagyon jó..
Gazdagabb lettem.
Utazom még...
Lélekben és testben is...

2 hozzászólás |

hullámvasút
#120 (2014-10-08 17:26:13)

Érző lényeknek születünk. Minden percben impulzusokat adunk és kapunk.
Érzelmeink azonban sosem egyenes vonalúak...ingadoznak...
Néha pislákolnak, máskor elképesztő erővel lobognak...
Sosem tudtam "kicsit" szeretni. 
Minden pillanatban szeretek, minden együttlétben a teljességet adom.
Rég volt, amikor utoljára felültem a hullámvasútra. Pedig erősen érzelmi ember vagyok...ezt próbálom leplezni a filozofálással.
Most megint történik a csoda...
Kedvesem szerint MI vagyunk, MI ajándékozzuk meg egymást idővel, szeretettel. szerelemmel.
Őt sem tudom kicsit szeretni.
Érzelmeink ingadozása természetes. Miért kellene egész nap letörölhetetlen vigyorral járnom-kelnem? Főleg akkor, amikor éppen fájok?
Pár hónapja kinyitottam a szívem...azt a szívet, amely kapott sok jót és sok rosszat is. Azt a szívet, mely nagyon tud szeretni a hegek ellenére is.
Vele a hullámvasút új értelmet nyert....Élvezem a száguldást. Szédületes magasságokba jutunk, és összeölelkezve pörgünk a "normális" szintre. 
Biztos lesznek hullámvölgyek. De félig ezt sem lehet csinálni...
Szeretem őt.. Teljes szívvel. Többek szerint újra ragyogok...
Lehet szeretni fél szemmel,fél karral, fél lábbal, de fél szívvel soha.
Nagyon jól van ez így

1 hozzászólás |

lomtalanítás
#119 (2014-10-06 23:50:24)

Eljött az idő. Emlékeim kincsesládája megtelt.
Kinyitottam, hogy átvizsgáljam kacatjaimat...
Találtam egy képet, mely egy  kislányt ábrázolt szőke hajjal, nagy szívvel...Kedvencei közt üldögélt. 
Forgattam, kidobhattam volna, de nem foglal olyan sok helyet.
Találtam egy rózsalugast, ahol üldögéltem...Mai napig érzem a rózsa illatát. Gondolatban megöntöztem, hadd éljen tovább..
Ott volt a pöttyös labda, mackókoma, rég elhervadt virágokból font koszorú...
Babák és rájuk fércelt/kötött ruhák...
Aztán változás történt: a kislány tini lett: előkerült az alföldi papucs, kockás ing, a szigorúan mono kazettás magnó. Közös videózások, az első csók, a leégés strandon és élethelyzetekben. 
A könnyek, az örömé és bánaté egyaránt.
Tanulások, együtt töltött idő, megannyi levél...
A fiatal felnőtt világa az egyetemről szólt..jegyzetek, vizsgák, bulik, és a szerelem...
Aztán a munka..a sikerek, az első buktatók..
Házasság, gyerekek születése, könnyek, ezúttal a fájdalomé inkább, aztán a válás..
Újrakezdés, remény, csalódás, pofonok, elismerések...
Érzések és tárgyak sokasága.
Millió foszlány, mely valaha életem szövedéke volt...
Valahol felfeslett, máshol megkopott, de van, ahol a foltozástól vastag...
S folyamatosan szövi magát, minden pillanat saját múlásával emlékké válik. Beépül a kincsesládába.
Jó néha felnyitni, átrendezni.
Rájöttem, nem tudok és nem akarok kidobni semmit...
Ládámban az én kacatjaim vannak.
Ami másnak kacat, nekem az életem..
Az meg nem eldobható.
Színes, érzésekkel teli, megismételhetetlen.
A lomtalanítás újra átélés miatt elmarad...
Nincs halott emlék, sem hasztalan tárgy.
Megnéztem a ládámat...
Van még hely bőven.
És érzés, emlék is akad...
Gyűjtögetek. Emlékezem. Élek.
Minden rendben...

3 hozzászólás |

óva intve
#118 (2014-10-05 12:33:39)

Nem titok, szerelmes vagyok. Szeretek egy FÉRFIT, aki viszontszeret. Kezdetben tiltakoztam, de ő tett azért, hogy ma boldogok legyünk. Figyelmes, kedves, önzetlen és a testiség maga a csoda vele.
Elmondom mindenkinek, hogy boldog és harmonikus a kapcsolatunk.
Büszke vagyok rá, hogyne lennék? Hiszen VELE tényleg minden tökéletes.
Tegnap aztán óva intettek, hogy vigyázzak, boldogságom irigységet kelt, és elveszik tőlem őt.
Erre csak annyit mondtam, ha tudják, vigyék...
És akkor elmondom, mit gondolok erről.
A párkapcsolat nálam a kölcsönösségre épül. Nem vagyunk egymáséi. Mindketten önálló személyiségként jutottunk oda, hogy eldöntöttük, időnk egy részét egymással töltjük. Halálom az, amikor el kell számolnom az időmmel...
Édes Kedvesem intelligens, érző férfi. Pontosan tudja, hogy érzéseim az övéi. Azt a lángot, amit ő gyújtott bennem, nem táplálhatja más. Testem-lelkem az ő közelségére vár és vágyakozik.
És ő is tudja, hogy itt vagyok, beszélgetek, és tudja, sosem árulnám el magunkat, és vigyázok ránk.
Én pedig tudom, hogy szabad perceiben engem hív, gondolataiban ott vagyok mindig hátul futó programként. És találkozásaink rólunk szólnak.
Nem birtoklom őt...csak nyitott tenyérrel szeretem. Nem fojtva, nem karmolva, csak biztonságosan. 
Mi lesz, ha valaki "elveszi"? 
Sosem volt az enyém. Mindig a magáé...
Ha ő úgy dönt, hogy mással boldogabb, akkor természetesen elfogadom a döntését. Mit tehetnék mást?
Bevallom, hogy nem látom ezt a lehetőséget. 
Annyira szépek az együttlétek, annyira határozott ő, és annyira tudja, hogy engem akar...
Mi lesz majd? Fogalmam sincs...
De ha azon töprengek, mi lesz holnap, akkor nem élem meg a mát...
Márpedig átélni a pillanatot, csodálatos.
Vele meg különösen.
Szóval azt kell mondanom, nem félek.
Ha valaki kedvet érez(ne) közénk állni, próbálja meg.
Én úgy gondolom azonban, hogy többen vannak azok, akik örülnek nekünk.
Aki irigy, az meg önmagát gátolja abban, hogy boldog legyen...
No, én élem tovább az életem, várom a következő találkozást és nagy ívben nem érdekel, ki mennyire irigy.
Mindenki magáért felel.

Tehát összegezve: Szerelmem töretlen, félelmeim nincsenek.
Ölelés, harmónia, szeretkezés van.
Pozitív a mérleg.
Ez van.

6 hozzászólás |

a jövő kezdete
#117 (2014-10-04 22:03:30)

Ismét egy meghatározó film.
Egy pedagógus házi feladatként azt adja tanulóinak, hogy mentsék meg a világot.
A főszereplő kisfiú megtalálja a megoldást.
Tégy jót három emberrel és csak azt kérd, ők is tegyék ezt három másikkal. Így a jóság körbeér a földön.
Mint egy speciális piramisjáték...
Ajánlom mindenkinek, aki hisz még az emberségben. 
Eszembe jut egy-egy mosoly, amit láthattam...
És nem feledem azokat, akik jót tettek nekem, velem.
Annyira egyszerű lenne! 
Nem pénzre kell gondolni...
Csak megkérdezni egy szomorú embert, mi a baj...
Csak meghallgatni azt, akivel együtt élsz....
Csak tisztelni a másikat...csak magáért...
Csak megfogni a feléd nyújtott kezet....
Csak kimondani: ne haragudj...
Csak elmosolyodni a harag helyett...
Nem ördöngősség ez.
Senki sem várja azt, hogy kígyóként bújjunk ki a bőrünkből.
Sőt, senki nem vár semmit....
Ha belülről nem jön, akkor mindegy.
Akkor a világ marad, amilyen. 
Azt tudom, az én életem szép..és naponta szebb lesz...
Nem azért, mert nem látom a bajokat, hanem azért, mert szeretteim vannak. 
Nálunk működik az elv: tegyél jót, nem kerül semmibe.
Szeretjük egymást, segítünk.
Ennyire egyszerű.

1 hozzászólás |

rövidre zárva
#116 (2014-10-04 18:51:57)

Furák vagyunk mi, emberek.
Itt, Erotikavárosban is érzékelem azt, ami a nagy magyar valóság sajátossága.
Az első az irigység. Olvasok blogokat, fórumokat, s egyre feltűnőbb valami. Ha boldog írások születnek, akkor pikírt megjegyzések olvashatók. 
Nem lenne egyszerűbb együtt örülni azzal, aki boldog?
Nekem szerencsém van, örömömben osztoznak mások is.
A második jellemző a "megmondom a tutit" hozzáállás.
Nos, nem vagyunk egyformák, életünk sem azonos. Honnan tudná bárki, hogy nekem mi a jó?
Nem szólva arról, hogy süt a keserűség a soraiból, mert fuldoklik önmaga életében.
A harmadik a népművelő. Ezzel nincs bajom, hintse az okosságot, csak a stílusra is figyelni kéne. Mert szép, ha átkísér az utcán, de ha közben fenékbe rúg, az nem jó. Mert ugyan haladok, csak nem úgy, ahogy szeretnék.
Nem, nem akarok bántani senkit.
Eszemben sincs.
Csak még mindig nem értem, hogy miért másokra mutogatnak, mikor az ő házuk ég...
Nyilván mindenki okkal van itt. Természetesen tökéletesen uralja saját életét. Nincs sem önértékelési zavara,se más problémája....
No, én ezzel az emberrel szívesen elbeszélgetnék, kire ez igaz.
Ugyanis unicum lehet.
Én a magam háza táján söprögetek. Saját dolgaimat rakom rendbe, és nem sértegetek másokat. Mert nem oldja meg a helyzetemet.
Viszont azt kell mondjam, empátiám megbukik azokon, akik játsszák az eszüket.
Nem az a gond, hogy véleményük van. Az se baj, hogy leírják.
Csupán a hogyan okoz problémát.
No meg az, amikor válasz érkezik...mert az ugye nem tetszik...
Mert XY hogy képzeli, hogy ellentmond.
A helyzet a következő: véleménye mindenkinek van. S aki kimondja a sajátját, ne lepődjön meg, ha választ is kap. Hideget-meleget.
Aki szelet vet, vihart arat.
Tudtak ezek a régiek, na.

Szeretek blogolni, olvasgatni, véleményt ütköztetni.
Intelligensen.
Érzőn...nem vádlón, nem bántón.
Hozzászoktam ahhoz, hogy nem kell felemelnem a hangom, hogy figyeljenek rám. Elég, ha mondom, amit akarok.
Normál hangon, szépen.

Ez a téma itt lezárult. Nincs több mondandóm.
Csak véleményem.
De azt se mondom többet.
Ui.: Imádok beszélgetni értelmes emberekkel.
És szeretem a Kedvesem! <3  

Nincs hozzászólás. |

vicc2014
#115 (2014-10-03 23:57:29)

Komolyan mondom, ami itt folyik, az vicc. 
Azzal semmi bajom, ha poénkodunk, kedvesen és intelligensen téve ezt.
Van azonban olyan, aki önmagát teszi nevetségessé.
Savanyú a szőlőt játszik.
Inkább beszólogat, mert nem juthatott belém... És próbál mást is távol tartani tőlem...
És a szomorú az (lenne), hogy talál ehhez partnert...olyat, aki sosem beszélt velem,ergo nem is ismerhet, de azért buzgón bólogat.
Aztán...
Teréz apu felajánlotta, hogy megment engem. Ő segít nekem rendbe hozni az életem. Nem értettem, elküldtem.
Visszasírja magát. Egója töredéke a réginek. Elmondom, kedvesem van. Közli, nem szerelmes belém. Én se legyek. Mondom, ez a veszély nem fenyeget. Majd elmagyarázza, értsem meg, nem szerelmes. Mondom hurrá.
De ő megment engem. Nem vicc, nem hagytam ki infót.
Ma közölte, elégítsem ki. Nemet mondtam. Erre szakított velem. És én voltam szemét. Mert nem segítettem, csak azért, mert van valakim....
Aztán...kiírtam, nem keresek. Privire hív, kérdezi: azért a mellemre élvezhet-e...
Szóval, azt kell mondanom, hogy néha fura kérdőjelben állok...
A lényeg a következő: még mindig szeretem Eropolist. Rutinnal kezdem kezelni a vicces helyzeteket.
Egy dolgot nem teszek: nem idegelem magam. Mosolygok, fintorgok, szórakozom.
A barátokkal meg beszélgetek. Mert ők intelligensek, nemcsak annak akarnak látszani.
Szeretem az értelmes vitákat, az agyat mozgató szócsörtéket, az emberek többségét.
Az irigység, rosszindulat mulattat.(bár tudom, sérteni akarna)
Nem versenyzem. Nincs miért. Nincs kivel.
A saját életemet élem. A máséhoz csak annyi közöm van, amennyit megoszt velem.
Van, akié érdekel.Van, aki sose fog.
Nem vagyok tökéletes. Már nem is leszek. De nem is adom magam elő Mata Hariként, nem játszom az eszem.
Nincs könnyű természetem, de nem ítélkezem. Hol érdekel engem, hogy ki mit mond a másikról?
Véleményem van. Saját. Tapasztalatból. Nem máséból, sajátból.
Mert képes vagyok véleményt formálni.
Szóval jól szórakozom.
Mert néhány szituáció ...vicc.

8 hozzászólás |

gyere, ülj mellém
#114 (2014-10-03 20:10:13)

valamit mondok....
Szeretem az életet meseként élni, és tudni, valóra válhat minden.
Hiszek a szó erejében. Valóban hatalmuk van, teremthetünk általuk.
Megtanultam azt, hogy nem szabad hirtelen kimondani bármit...gondolkodás nélkül...
Szeretek mesélni arról, hogy mindenki szép, álmodni izgalmas, nevetni kell, mert élni jó.
Néha megállok és hagyom, hogy könnyeim mossák lelkem és arcomat. Én már megtanultam, hogy ezekre a pillanatokra szükség van.
Szeretteim megszokták, Édes Kedvesem tanulja még.
Szeretek leülni és beszélgetni. Nincsenek kedvenc témáim... a szív, az érték, a szeretet a fontos.
Szavakkal élek, de hál'Isten nem szavakban...
Tegnap érdekes beszélgetéseim voltak...
Szükségem volt rájuk. Kétségek tűntek el. Visszaigazolást kaptam.
A legnagyobb kincs azonban tegnap is és ma is, és remélem még sokáig a Kedvesem.
Mellette ülni a világ legjobb dolga, mellette lenni édes biztonság.
Ma egy régi ismerős ült mellém. Mesélt, és a könnyed csacsogás mély tartalmú beszélgetéssé változott. Emlékszem, ahogy kislányként megismertem, s ma már anyuka. Harmóniát láttam a tekintetében....
Láttam, ahogy játszott kisfiával, miközben komoly dolgokról mesélt...
Aztán elhangzott a mondat: Engedd el...
Abban a pillanatban a gondok lehulltak rólam. Mintha egy zsákot dobtam volna le...
Megöleltem. 
Ebben az ölelésben megéreztem azt a harmóniát, amire vágytam.
És ezen továbblépve rájöttem, már éreztem ezt a harmóniát..nem is oly rég...
Szeretek, szeretnek.
Ezt kimondani is jó...átélni meg pláne...
A lendület tart...
És ez így jó.

Nincs hozzászólás. |

várom...
#113 (2014-10-01 16:51:47)

Ma az értékelés ideje van.
Nem kényszeresen, csak azért, mert jó tudni, hogy épp hol állok.
Kedvesemmel voltam két napot.
Sosem gondoltam volna, hogy létezik ilyen testi-lelki harmónia.
Olyan, amikor mindenképp jelen van az ember - nemcsak térben, hanem szellemben is.
Szeretem a kommunikáció minden formáját. Édes Kedvesemmel tudunk kommunikálni. Mert nem elég szeretni, tudni is kell. Érteni és értve lenni szintén ajándék...
Jó volt Vele lenni. Érezni az illatát, ízlelni csókját, szenvedéllyel átélni a test örömeit és ringatózni a lélekrezdüléseken.
Önző énem azt mondja, nekem ez járt.
Normál énem rácsodálkozik, hogy létezik ilyen kötelék két ember között.
Tanuljuk ezt az érzést mindketten.
Szeretem tanulni. 
Nem kötelék ez...hisz nem a kényszer tart össze minket. Szabad akaratunkból vagyunk együtt. 
Természetesen van benne testiség...hisz itt ismerkedtünk meg...
Ez azért túlmutat a test határain...hisz mellette bizsereg az agyam is.
Örülök neki, és általa még inkább örülök magamnak is...
Kapcsolatunkban több szereplő is helyet kap: a kedvesség, a szeretet, a tisztelet, az empátia, a figyelem állandóan ott "lebzsel" körülöttünk.
Várom a következő alkalmat.
Várom azt, amikor megpillant és mosolyra húzódik a szeme, szája.
Várom, amikor megölel, érzem a karjait, kutató száját, nyelvét.
Várom, ahogy a légzésem gyorsul és ölemben lángra kap a vágy...
Várom, ahogy légzésünk csillapodik, és újra kontúrokat kapnak a tárgyak...
Várom, ahogy a mellkasán elfészkelődve apró puszikat kapok..
Várom, ahogy a közlésemre: Éhes vagyok, elmosolyodik és felsóhajt...
Várom, ahogy evés közben beszélgetünk, majd újra lángra kap a vágy...
Várom, hogy mellette aludjak el, és néha felébresszem...hajnaltájt...
Várom, hogy együtt legyek vele.
Mert erre várni érdemes.

6 hozzászólás |

bakancslista
#112 (2014-09-28 19:40:31)

Ma beszélgettünk a Kedvesemmel.
Eljutottunk az életünkhöz, annak értékeléséhez.
Elgondolkodtam és kimondtam: nekem nincs bakancslistám.
Egész életem így teljes. Nincsenek beteljesítetlen vágyaim.
Nem akarok bungee jumpingolni kötél nélkül, sem hegyet mászni, sem felfutni az Empire State Building tetejére.
Nem akarok világ végére utazni.
Sem pénzt korlátlanul. Ez nem lehet a lista része.
Minden percemet a teljességben éltem, élem meg.
Megkapom azokat az impulzusokat, energiákat, amire szükségem van.
Sosem kerültem el (mert nem kerülhettem el) a rossz dolgokat sem.
Minden veszteség, minden fájdalom, minden kicsorduló könnycsepp alakított...és a tapasztalás, élmény belém épült. 
A vágyaim alakulnak folyamatosan. Van, amit elengedek, mert rájövök, nem is volt enyém...
A többit élem a hétköznapokban. Enyémek. Valósággá, élménnyé, benyomássá válnak. Beépülve sajátommá lesznek, amit nem vehet el senki.
Míg írtam, elgondolkoztam, tényleg nem hiányzik-e valami.
A válasz: nem.
Teljes és kerek az életem.
Akkor most már kidobhatom a papírt....
Nincs hiány, nincs bakancslista.
Szép az élet...
és én is szép vagyok:D

2 hozzászólás |

ajándék
#111 (2014-09-27 15:51:18)

Tegnap olyan ajándékot kaptam, amit 46 év alatt nem.
Nem mérhető pénzben, hisz felbecsülhetetlen...
Emberség, szeretet, önzetlenség volt benne. 
Nem azért kaptam, mert viszonzást remélt. "Csak" segíteni akart, mert tudta, szükségem van rá....
Sosem értékeltem a megszokásból adott vörös rózsát, vagy a magamutogató drága ékszereket. Nem is kellettek, nem is hordok... Két gyűrűt viselek, az egyiket a nagymamámtól, másikat egy baráttól kaptam...
Mindig többre értékeltem a tetteket.
Az ígéret helyett a valóságot.
Kedvesem megajándékozott. Vegytiszta szeretettel, önzetlenséggel, mély emberséggel.
Megtanultam megint valamit. Létezik olyan ember, aki értem is tenne...
Ezt eddig sosem tapasztaltam...
El- és megindult bennem valami.
Ajándékot kaptam. Szeretetet.
Olyan ajándékot, amit nem vehet el tőlem senki...
Köszönöm Édes Kedvesem.
Újat tanultam.
Végre pozitívat.
Ez kéne mindenkinek.

1 hozzászólás |

tiszta víz
#110 (2014-09-26 18:24:02)

Nem szeretek magyarázkodni. Most sem teszem.
Többször megkaptam a kérdést, mit keresek itt, ha megtalált a kedvesem.
Nos, öntsünk tiszta vizet a pohárba.
Végigolvastam Eropolis szabályzatát. Sehol nem találom azt a passzust, ami megtiltja, hogy itt lehessen az, aki megtalálta a párját. 
Pedig komolyan kerestem...
Mondjuk, ha belegondolok, hány függő van itt a függetlenek közt, meg is értem, miért hagyták ki.
Szóval, bármilyen meglepő, én nem azért jöttem, mert kerestem... A Kedvesem viszont megtalált. 
Ő is itt van, tudja, hogy beszélgetek, és sok barátom van. Mivel intelligens, nem várja el, hogy magamra húzzam a csigaházat. Sőt, biztat blogolásra, beszélgetésre.
Miért vagyok itt? 
Megválaszolom. Egyszer. 
Azért vagyok itt, hogy a lakók lássák, sikerülhet. Van  remény, van esély...
Másrészt azért vagyok itt, mert kedvelem az itteni embereket, szeretek vitázni, érvelni, humorizálni velük. Sokukat barátomnak nevezem, akikkel találkozni is jó.
Harmadrészt érdekel a fórumom alakulása és a blogom.
Nem gondolom, hogy valaha eljutnék oda, hogy bárkitől megkérdezzem, ha boldog, minek van itt.
Biztos bennem a hiba, de nem hiszem, hogy csak a keresőknek van létjogosultságuk itt.
Történeteim életmesék, melyek egy része itt ihletődött.
Nem zavarom senki köreit, nem nyúlom le senki "pasiját", nem jelentek veszélyt.
Csak vagyok. 
Ugyanazon a jogon, mint bárki más.
Tök mindegy, hogy miért. Mondhatnám, csak.
És most komolyan, tényleg ennyire zavaró, hogy itt vagyok?
Miért? 
Mert tudok és merek beszélgetni őszintén?
Mert képes vagyok a boldogságra, míg más nem?
Mert nem vagyok hajlandó beborulni és leszedni a keresztvizet másról?
Mert nem tartom magam többre másnál?
Komolyan nem értem...
Sose jutna eszembe mással foglalkozni... Hol érdekel engem, miért, meddig van itt.
Ez egy város. Olyan mint kinn.
Beköltöztem. Maradok.
Ha tetszik, ha nem.
Ennyi.

12 hozzászólás |

pipacsok
#109 (2014-09-25 23:27:42)

Amikor kicsi voltam, imádtam a mezei virágokat. Ez a szeretet ma sem csillapodott.
Nagyapám, aki summás volt egykor, mindig mosolyogva nézte, ahogy a búzatábla szélén rohangálok és szedem a szarkalábat, pipacsot.
Kék szemében mosoly bújkált, ahogy vigyázott rám...
Szedegettem nagyra növő csokrom, majd odaszaladtam. Felemelt, én lelkesedtem:
-Papa, ugye milyen szép?
Ő rám nézett:
- Szép, szép...csak nem a búzában a helye...

Ma valamiért ez jutott az eszembe.
Igen, vannak emberek, aki nem jó helyen vannak...
Szépek, kedvesek, bűbájosak, de mintha nem találnák a helyüket.
Volt idő, amikor én is eltévedtem. Valahogy nem találtam a helyem. 
Két lehetőségem volt, vagy elveszek teljesen, vagy visszatalálok magamhoz. 
Ma már pontosan tudom, jó helyen vagyok.
Mindenem megvan, amire szükségem van.
Nincs okom panaszra.

Ma megismertem mások világát.
Több emberrel beszélgettem.
Csodaszép a lelkük, de olyanok, mint a pipacsok a búzában.
Nem találják a helyüket...
Valami űzi, hajtja őket...
Épp ezért hiányzik az öröm az életükből.
Minden rossz, mert nem köti őket se a hely, se a társaság...
Segítenék...de nem mindig tudok.
Hallgattam őket, és rájöttem, én szerencsés vagyok.
Vannak gyerekeim, akikre büszke vagyok, van munkám, amit szeretek, van lakásom, ahova visszavonulhatok, van enni- és innivalóm, és van kedvesem, szerelmem...
Testileg és lelkileg mindenem megvan, ami boldoggá, elégedetté tehet...
Virágzom, ragyogok...
Boldog vagyok.

4 hozzászólás |

mi van ma?
#108 (2014-09-23 18:31:05)

Én nem tudom, mi van ma a levegőben.....
Azt gondoltam, hogy a hideggel csökken a libidó.
De nem!
Sőt...zizzennek a hormonok!
Jelek között élünk. Mindegyiket értelmezzük, dekódoljuk.
Ma jelolvasó iskolát nyithattam volna!
Kezdődött reggel. Új kolléga jött nemrég, én meg elég beszédeske vagyok, hát leültünk beszélgetni.
Előhúzott egy tábla lila papíros csokit. (Nem szabadulok a lilától)
Megkínáltam, előre dőlve nyújtottam a csokit...és elvesztettem...a szemkontaktot. Mondanám, hogy elpirultam, de nem... Elmosolyodtam. 
Munka után egy volt kedvessel volt beszélnivalóm.
Ismerem, 6 évig voltunk szeretők. Ismét meghallgattam, mennyire hiányzom. Igyekeztem mederben tartani a beszélgetést, miközben jelzett piszkosul... Amikor már nagyon közeledett a keze, lágyan figyelmeztettem, óvatosan nyúlkáljon, mert bibis lesz a kicsi keze...
Kételkedett, majd közölte, régen kedvesebb voltam...
A boltban megszólalt a telefonom. Kedvesem hívott. Felragyogtam. Neki, miatta mindig sikerül.
Természetesen akadt, aki úgy gondolta, ez neki szól. Kísérgetett, jött utánam, mindig látótávolságon belül maradt. A polcok közt "véletlenül" találkoztunk. Hirtelen sürgős vásárlási láz kapta el. Azóta azon gondolkozom, hogy megvette-e az abroszcsipeszeket... (akció volt - négyet fizet, ötöt vihet)
Jött velem haza, tisztes távolból.
Nem tudom, mikor unta meg, de magamra hagyott.
Mikor hazaértem, a nagyobbikom rám nézett:
- Anya, te olyan szép vagy ma....
Hirtelen megsértődni se tudtam...mi az, hogy csak ma?

Megpuszilt, és ment edzeni.
Én meg itt merengek azon, mi van a levegőben?
Ami még az ifjonc férfiakra is hat...
Nem mondom, hogy nem esik jól... Sőt...
Csak egész nyugodtan zsizsegjen mindenki.
Én is zsizsegek. Egyért.
De érte nagyon...:D

21 hozzászólás |

hiszti
#107 (2014-09-21 21:05:23)

Biztos más is sok megkeresést kap. 
Rengetegen keresnek, és sokakkal beszélgetek is. Ki kedves, ki kevésbé az.
Aktív életet élek. Imádok új emberekkel megismerkedni.
És bizony akad olyan, akivel mélyebben ismerkedem, átlépünk más oldalakra, látjuk egymást.
Innen a találkozás következne.
Nem szokásom senkit kibeszélni. Most sem teszem.
Viszont nem bírom az igazságtalanságot, meg azt, amikor az úrnak velem van baja, de máshoz szalad panaszkodni....
Azt meg nem tartom fairnek, hogy valaki a nyavalygása miatt engem ítél el....
Nem bírom a férfihisztit. (a nőit sem)...
Nekem nem szokásom a hiszti. Mi több, megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Nehéz felidegesíteni.
Nem hagyom magam. Azt azért nem hagyom szó nélkül, hogy valaki a közösben erőlködik...
Mert nem tudja feldolgozni, hogy nem lett köztünk semmi...

Sokan vannak, akikkel nem lesz semmi...
Elfogadják. 
Ez az intelligencia.
A többi hiszti.
És így nevetséges és szánalmas.
És ennyit ér. 
Vagy ennyit se.

8 hozzászólás |

Tessék, tessék!
#106 (2014-09-20 14:19:41)

Tessék, tessék!
Megérkezett Erotikaváros!
Színes kavalkád! Egyéniségek és átlagemberek! Jellemek és jellemtelenek!
Tessék, tessék!
Magamutogatók és bujdosók! Kedvesek és kedvetlenek!
Viccesek és humortalanok!
Ábrándozók és földön járók!
Tessék, tessék!
Nézzenek be hozzánk! A műsor garantált!
Itt mindenki önmaga lehet(ne)!
Nem kell hoznia még egy embert...csak ha akar!
Tessék, tessék!
Itt még őszinte is lehet. Nem követelmény, de ha szeretne, ezt is megteheti!
Tessék, tessék!
Szívesen látunk mindenkit!

Ez lehetne egy kikiáltó szlogenje. Tele csábítással.
Én önszántamból, saját kedvemből vagyok itt. Szeretem az igazi embereket. Szeretek beszélgetni.
Szeretem a közös csetet.
Egyre többször futok bele szándékos bántásba, ostobaságba, gyűlölködésbe. 
Egyre többen játsszák meg az eszüket nettündérnek, nethuszárnak képzelve magukat.
Nincs ezzel baj...csak szaporodnak....
Tartalmas, érdekes beszélgetéseket folytattam itt, és szeretném, ha nem múlt idő lenne.
Kedvelem az itteni emberek jó részét. 
A többit eddig kizártam.
A gyűlöletet, a fröcsögést, a bunkóságot nem értem. Mondjuk, nem is akarom érteni.
A felsőbbrendűséget sem. 
Én nem vagyok több senkinél, de ő sem több nálam.
Egyenrangúak vagyunk, ha tetszik, ha nem.
Én nem ítélkezem. Nem is kell. 
Mindenki minősíti magát a szavaival, tetteivel.

És akkor...
Lilavárosban mindenki találhat barátot, kedvest, beszélgetőpartnert.
Tessék, tessék!
Jó szórakozást mindenkinek!

Nincs hozzászólás. |

szerelem?
#105 (2014-09-19 22:51:26)

Hosszú nap volt. 
Talán túlságosan is.
Hihetetlen érzéskavalkád van bennem. Rengeteg energia mozdult meg ma körülöttem. Éreztem az áramlást, és jó volt elfogadni.
Már a reggel csodásan indult: bőrömön láthatóvá vált a szeretkezésünk nyoma. Elmosolyodtam, ahogy felidéztem az arcát, az érintését... ahogy mozdult bennem, miközben vadul csókolt. A kéj hullámzása is felidéződött. Megborzongtam...és megszólalt a telefon: Ő volt. 
Hangja kellemes, igazi úriember.
Testem azonnal reagált rá. Hm, összeharaptam az ajkaimat, mikor felidéztem arcát, ahogy belém hatolt...
Nehéz volt a munkára koncentrálni.
Emberek jöttek-mentek. 
Beszéltem, érveltem, kérdeztem.
Győzködtem, egyeztettem, hallgattam, feleltem.

8-kor végeztem. Leültem egy barátnőmmel. Mesélt, csacsogott a kedveséről. Eddig is szép volt, de most még szebbnek láttam. Ragyogott.
Szerelmes. Kétség sem fér hozzá. Minden mondatában érzem. Csapongott, sztorizott. Jó volt hallani.
Nem irigy voltam. Eszembe se jutott. Megérdemli, teljes mértékben.

Elgondolkodtam.
Fura dolog a szerelem. Teljesen megforgat, karjaiba vesz és földhöz vág.
És mégis.
Van benne jó...
Volt benne jó.
Lehetne jó....

Szerettem szerelmes lenni. 
Félek, ma már nem tudnék...
Bonyolult. Fáj. Értelmetlen.
Nem szomorít el a tény. Elfogadtam.
Ha változni fog... remélem észreveszem..
Remélem...tényleg..észreveszem..

5 hozzászólás |

legyintve? őrizve...
#104 (2014-09-18 15:39:05)

Amikor egy kapcsolat mélypontra ér, két lehetőség van: vagy próbálják megmenteni, vagy csendesen beletörődve elválnak.
Ez az élet rendje. Mégis...valami eltörik, valami fáj.
Nem lehet egy vállrándítással vagy legyintéssel elintézni.
Könnyű azt mondani, hogy jobb lesz nélküle, nem lesz konfliktus, se értelmetlen lélektépő vita....
Tény, nem lesz.
És nem lesz mosolygó szájsarok, csipkelődő ajakbiggyesztés, nyelvheggyel való ajaknyalás.
És nem lesz a másik által befejezett mondat, sem simogatás, sem csók... 
Persze, lehet újra vállat rándítani: Kit érdekel?
Az, ami természetes volt eddig, az most nem lesz.
Sebaj, majd megadja más....
Nagy kedvenc az Annie Hall című film...amikor átélné ugyanazt a nevettető szituációt, amit Annie-val. És nem megy. Mert az ember más...
Szóval, minden veszteség valódi. Annak az embernek a hiányát élem meg, akivel boldog s kevésbé boldog pillanataim voltak.
Nem természetes az, hogy együtt vagyunk. Tenni kell érte minden nap. Nem kell rózsaberek, sem drága ékszer. Figyelem kell. Az érzés, hogy fontos vagyok, hiányom éppúgy megviseli, mint az övé engem.
Egy kapcsolat vége a rutin.
Amikor már nincs vágy...amikor már minden megszokott..amikor már nem játék van, hanem legyintés.

Én boldog vagyok. És tudom, nincs semmi kőbe vésve. 
Kedvesemre figyelek, és ő is rám.
Amíg így van, a világ kerek.
Vigyázunk rá, vigyázunk egymásra. 
Kezünkkel ölelünk.
Nem legyintünk.
Karjaiban biztonság van, puszijaink gyengédségről árulkodnak.
Két ember harmóniája.
Biztos lesznek rossz napok...de amíg figyelem van, nagy gond nem lehet.
Szemünk őrzi a másik szemét.
Jaj...túlcsordult a szívem...

3 hozzászólás |

megér(t)ve
#103 (2014-09-17 07:37:13)

Mindennek eljön a maga ideje.
Eljutottam odáig, hogy képessé váltam a boldogságra.
Megértem arra, hogy komolyan vegyek dolgokat, de ne lihegjem túl.
Találtam valakit, aki megért, és elfogad olyannak, amilyen vagyok.
Nem akar megváltoztatni, nem kell jobbnak lennem önmagamnál...
Együtt töltöttük az éjszakát. Megízleltük egymás testét s a gyönyör különböző formáit éltük át.
Reggel, kócosan, álomittasan néztem rá, s ő csak ennyit mondott (klasszikust idézve):
- Az, aki szép, reggel is szép.
Elmosolyodtam. Eszembe jutott az éjszaka szenvedélye.
Jó vele. Testileg és lelkileg is hazataláltam hozzá.
Nem szőke herceg, de akár paripán is érkezhetne...
Férfi a javából.
Hm...még most is mosolygok, ha az éjszakára gondolok...mint a vadalma.
Vidám napnak nézünk elébe.

4 hozzászólás |

szívrabló
#102 (2014-09-14 14:28:18)

Nem mertem belekezdeni Pedig kezdettől fogva éreztem, hogy különleges.
Udvarias, figyelmes, érzékeny.
Emellett határozott és pontosan tudja, mit akar.
Ezek azok, amiket mindig kerestem egy férfiban.
Ezek a férfi tulajdonságai nálam.
Nem kerestem. Hagytam, hogy megtaláljon.
Pedig győzködnie kellett.
Az első találkozás aztán eltüntette a kétségeket.
Nyilvánvaló lett, hogy egymás társaságát nemcsak elviseljük, de kívánjuk is... a másik testét és lelkét is...
Végre hosszú várakozás után megtaláltuk egymást. Eltűnt minden kétség. Nincs birtoklás, nincs féltékenység.
Emberség, tisztelet és mérhetetlen vágy van...
Ő az, aki mellett hallgatni is jó.
Várom a találkozásainkat. És ő is.
Sokan mondták, ez nem az az oldal, ahol ez megtörténhet.
Mégis megtörtént.
Nem azon gondolkodom, meddig tart, hanem átélem a pillanatokat.
Így válnak ünnepnappá a hétköznapok.
Igaza volt az egyik barátomnak, aki azt mondta, ha megtalálom a belső békét, bevonzom a boldogságot.
Így volt.
Boldog vagyok.
És ezt osztom meg vele...
Eropolis jó hely. 
Én mindig mondtam.

22 hozzászólás |

jól mulatok
#101 (2014-09-13 14:38:56)

Tegnap volt valami a levegőben...
Többen megpróbáltak belém kötni.
Nem tudom, mit tettem, vagy milyen átok ül rajtam, de fura volt.
Nem ecsetelem, mert az okokra még nem jöttem rá.
Ami általános volt: az intelligencia hiánya.
Jól mulattam, ahogy szerettek volna megbántani, de nem sikerült....
Nem tudom, honnan jön, de megmosolyogtató, ahogy valaki a hangerővel vagy a káromkodással próbál érvelni... Mert az észérv hiányzik ugye...
Megtanultam, egy szint alá nem szabad menni...mert ott legyőznek a rutinjukkal..
Én szeretek vitázni. Érzelmi felhangok nélkül. 
A vita nézőpontok ismertetése, nem kell meggyőznöm senkit, azt majd megteszi ő magával. Vagy nem, de ismer más nézőpontot is.
Itt (is) az a baj, hogy mindenáron meg/le akarják győzni egymást az emberek. Ha szépen nem megy, akkor káromkodva. Márpedig a "te hülye stb. vagy" az nem érv...
Komolyan nem értem, hogy miért kéne megsértődnöm egy vadidegen ostobasága, modortalansága miatt. Ez legyen már az ő problémája.
Egy pillanatra sem vagyok hajlandó ezzel mélyebben foglalkozni.
Természetesen beszélgetek. És jót/jól mulatok, amikor megfeszül, hogy vérig sértsen vagy kibillentsen az egyensúlyomból.
Sérteget, előbb a szüleimet, aztán a külsőmet, aztán az életmódomat. Közben azon gondolkozom, miért. Milyen kéjes örömet okoz neki, hogy azt hiszi, megbánthat...
Közben jókat mulatok és pszichológiai ismereteimet bővítem...
Én ide beszélgetni, ismerkedni járok. Természetesen olvasom a közös csetben, hogy ki, hogyan reagál. Véleményem is van, de megtartom magamnak. Nem minősítem, mert nem érdekel.
Aki velem beszélget, az tudja, milyen vagyok, elfogadjuk egymást. Nem kell megváltoztatnom, csak megismernem. Nagyon mély beszélgetéseink vannak. Lélekemelők.
Szóval értetlenül állok egyes emberek, viselkedések előtt.
Érzelmeket nem vált ki. 
Haragot pláne nem.
Mulatok..
Egy okos embert idézve: Amit nem értek, az nekem szól.
Ezt nem értem.
Nem is veszem fel.

Én maradok én. 
A bőrömben.
Rám illik, passzol.
Jól áll.

1 hozzászólás |

napi summa
#100 (2014-09-12 18:24:35)

Ma, a heti munka után megjutalmaztuk magunkat a kolléganőmmel. Finom sütit ettünk, s csipkebogyó teát ittunk.
Csacsogtunk, és kifejezetten jól éreztük magunkat.
Mindketten harsányak vagyunk, ha nevetünk, hallják mások is. 
Rosszalló, olykor irigykedő tekintetek vizsgáltak, kutattak minket.
Nem érdekelt...ott és akkor nagyon jól voltunk...
Nem másnak akartunk megfelelni, "csak" jól érezni magunkat.
Aztán beszélgetésünk komolyabbra fordult.
Előjöttek a kevésbé mosolyogtató gondolatok..
Félelmek, tervek kerültek elő, s éreztem, ahogy kimondatott, minden elsimult...
Aztán a mondat: sosem szerette önmagát.
Ez a mondat szinte beleégett az agyamba..
Eszembe jutott egy duci kislány, aki mindig szép akart lenni... egy másik testben.
És megszületett a kérdés: Szeretem én magam?
A válasz kézenfekvő. Mégsem tudtam rábólintani rögtön.
Egészen idáig járt a fejemben. Igen, szeretem magam. Azt, akivé váltam. Nem vagyok tökéletes, de nem is vágyom rá.
A vizsgálódás közben oda jutottam, hogy megnézzem, mit tettem eddig. Rájöttem, hogy magamat mindig mások mögé helyeztem. Mindig más volt a fontos. 
Ebből összeraktam a feladatot: tudatosan és tudat alatt is szeretnem kell magam annyira, hogy képessé váljak a boldogságra.
Nem a külsőség zavar, testemet rég elfogadtam...sőt, a szemeimet, mosolyomat, grimaszaimat, csípőm és mellem szeretem is.. 
Mondjuk úgy, hangsúlyozom, ami tetszetős...
Naivaságom, hiszékenységem tesz olykor gyengévé. Valamiért hiszem, hogy az emberek jók.
Aztán amikor orcára hullok, akkor szidom magam. Legközelebb pedig ugyanúgy naivaként viselkedek.
Ez vagyok.. naiva, de szerethető...

Viszont a mondat jó. Kérdésként megfogalmazva is.
Lehet, hogy sok vita, baj, fájdalom oka az, hogy az emberek nem szeretik magukat, és kudarcaikat másokra vetítik ki...
Érdekes kérdés.

Innen nézve, megérte a beszélgetés ma is...
Szerintem a bölcs ember jól kérdez.
Igaz, a bölcsnek válaszai is vannak.
Kérdezek- válaszolok.
Jó úton haladok.

2 hozzászólás |

[1-30] [31-60] [61-90] [91-120] [121-129]


A blog RSS feedje.